Gyerekkoromban minden házban csattogott a szövőszék Csíkmadarason

Megvarrták a gatyát, ami olyan kemény volt, hogy felfordítva téve a földre, megállott

A szobámban most is nagyon sok olyan holmim van, amit saját magam szőttem. Praktikus és szép is a festékes ágyterítő, falvédővel, gyapjú szőnyeg és fotelterítő. Írásos párnák, amiket sok-sok évvel ezelőtt hímeztem. Használok edénytörlőket, lenvászon törölközőt lábtörlésre, van pár zsákom is, amit fiatalasszonyként szőttem. A lépcsőn is, a tornácon is olyan rongyszőnyeg van, amit egykor szőttem.

Igen, a rongyszőnyeggel kezdtem még 1963-ban. Ez volt a legegyszerűbb. Csak a „betekeréskor, befogdosáskor”, kellett segítség. Van egy rövid szövőszékem, ez a képen lévő. Örököltem édesanyámtól. Itt éppen 2001-ben gyapjúból terítő készült, fehér és szürke nyers színű durga fonálból. A képen, kíváncsiságból a három éves unokám kísérletezik.

Nem ekkor kezdődött a „szövési tudományom”. Gyermekkoromban segítettem édesanyámnak, Regina mamámnak, befogdosni a nyüstbe, bordába. A nyüstbe szálanként adtam a fonalat, a két ujjuk közé, a borda fogai között a kést átdugtam, erre akasztották rá a szálat.

Még mit segíthettem? A rongyszőnyeg szövéskor adogatni a „csépeket”, a „betekeréskor”, a csépekre rátekerni a felvágott rongyot, nagymamámnak segítettem „ereszteni, tekerni”, neki hosszú volt a szövőszéke, egy hosszú rúddal lehetett engedni a szőnivalót. Segítettem a csörlőkeréken a kis csövecskékre „felcsőrleni” a fonalat. Ezt tették a „vetőlőbe”.

És még mit is? Ha zsákot, szalmazsáknak valót szőttek, akkor szükség volt, hogy a „mejék, s felvető szál” keményen álljon, ne foszoljon szét. Meg kellett kenni. Érdekes művelet volt. A lenmag pogácsát, amit az olajütéskor hoztak haza, forró vízzel feloldották. Lett belőle egy pépes massza. Vettek egy szőrkefét, belemártották ebbe a „kenőcsbe”, egyik kezükkel kenték, a másikat a kefe alatt tartották, a szálak voltak középen. Szépen, pontosan bekenték. Várták, amíg megszáradt. Pengett, mint a drót. Lehetett folytatni a szövést.

Amikor én is zsákot szőttem, akkor nagy dilemmában voltam. Nincs olajpogácsa. Mivel keményítsem meg a szálakat? Már volt aracset, amivel a fát ragasztották. Ebből készítettem keményítő oldatot. Bejött a módszer.

Amikor az edénytörlőket szőttem, akkor ha nem vigyáztam „összerúgott”, ezért az anyósom adott egy „macskát”, egy szerkentyűt, amin két oldalt karmok vannak, a szélességet lehet szabályozni, és így lehet tartani az egyenlő szélességet.

Kender, len már nem volt, csak az örökölt gomolyagok. Gyapjú az volt, mert tartottunk juhokat. Megmosni, fésültetni, festeni már az én dolgom volt. A vakáció idején, amikor a patak vize már nem volt hideg, akkor mostam. Nem is egyszerű munka, csak egy nap ázhatott, utána, minden szappan, és mosószer nélkül, kézzel, a patakban, folyóvízben, kosarakban dörzsölni, tisztálni. Hát nem leányálom. Szép tiszta kellett legyen. Sokat szárítani a nap melegében. Következett a tépés, ha szemét, szénaszál maradt, kiszedni és fellazítani. Így került zsákba. Elvittem fésültetni, megfonatni. Hosszas munka. A festékesnek megfestettem a fonalat. Elmentem a szövőasszonyokhoz, „mesterséget” tanulni. Jó tanuló voltam, mert saját magam vetettem fel és szőttem, kezdetben három színből, szürke, fekete pirosból a „farkasfogast”, majd aztán mindenféle színnel és mintával keskeny terítőket. Ebből ágyterítő is lehetett, ha pontosan összeillesztve, összevarrtam.

Az ember lassan megöregszik, ezek is emlékek. Jó lenne valakinek megtanítani. Kinek? Már nem nagyon szeretne szőni senki. Nehéz munka. És miért is? Mindent lehet venni készen. Sok mindent megtanultam, a szövésnél használt kifejezéseket, szövési módozatokat. Most pedig, a szövéssel kapcsolatos minden „tudományom”, ismertetése. Miután végeztek a fonással következett a szövés előkészítése. 

A duvaszkika,  felmotollálták a motollára.  A motolla egy olyan hosszú eszköz volt, hogy egy szál rámotollált fonál hossza 7 méter kellett legyen, és ez egy mejék volt. Úgy is számolták, hogy egy mejék, az 10 sing. Egy sing 60 cm. Már a matollán megszámolták a szálakat, így tudták, hogy mennyit tudnak szőni belőle.

Miután levették szépen, óvatosan a motolláról a zöldes-szürkés nyers kender, vagy len fonalat, akkor következett a fehérítés. Ezt kalákában végezték. Elővették az összegyűjtött fahamut és megszitálták. A fonalakat szapulókádakba tették. Hamulúgot készítettek. Ez úgy történt, hogy a hamut leforrázták lobogó vízzel, megvárták, amíg leülepedett, újból felforrósították és ráöntötték a kádban levő fonálra.  Többször töltöttek forró lúgot a fonálra, miközben alul kifolyt felfogták, majd újból forralták, és felülről rátöltötték. Az első lé nagyon sötét lett, ezért ezt elöntötték. Idejében kellett végezni ezzel a munkával, be kellett fejezni, még hóolvadás előtt, mert azt tartották, hogy ha a hóolvadással párhuzamosan végzik, akkor, a békák lába belegabalyodik a fonálba. Szapulás után többször tisztálták, habarták, csavarták a patakban. Ezt a munkát is kalákában végezték. Felterítették a ,,darabokat” (felmotollált fonalat),  majd következett a kínálás. Legtöbbször töltelékes káposzta és fánk volt az étel, de főztek valamilyen kiadós levest is. Ha festeni akarták, akkor ilyenkor szapulás után tették meg. Régebben csak természetes anyagokkal festettek. Égerfa kéreg főzetével feketét festettek, a tölgyfakéregével barnát, zabszalmával sárgát, hagymahéjjal dohányszínt.

 

 

 Kenderfeldolgozás Bíró Vilmos udvarán 1961.                         Tekerőlevélen a gyapjúfonál

 

 

 

Mezei Ferencné csergének való gyapjúfonalat fon. 1965.  Idős nénik fonnak a kapuban 1955.

Száradás után a darabokat feltették a tekerőlevélre.  Ez vízszintesen forgott körbe.  A négy végén három, négy lyuk volt, amikor rátették a fonalat, a lyukakba „katonákat” szúrtak. A katonák kis megfaragott cövekecskék voltak, bele lehetett szúrni a lyukba. Ezekkel szabályozták, hogy a fonál feszességét, hogy jobban lehessen letekerni. Ha erősebb fonálra volt szükség, akkor a fonókeréken megserítették.  A serített fonál volt a szőnyegek mejéke.

Általában a farsang idején végeztek a fonással. Március 22. a régiek szerint a guzsalyütő nap volt, vagyis a fonás vége. A böjt kezdetével megkezdődtek a szövési munkálatok is. Ekkor a fonál már előkészítve, gomolyákban állt. A szövéshez szükséges eszközöket általában a padláson vagy a színben tartották. A vetőfa, a motolla fel volt akasztva nagy szegekre. A többi szerszám is rendben, pontosan volt eltéve. A helyükről legalább két személy szerelte elő a vetőfát, osztovátát, csörlőkereket, az összekötött csépeket, bordákat, a nyüstöket. Legelső dolog volt a fonál felvetése.

Felállították a vetőfát. Ez egy 2 m-nél is magasabb függőlegesen álló szerszám.   Középen van egy függőlegesen álló sima rúd, ezen forog körben a négy függőleges rúdból készített és két-két léccel alul és felül is összekapcsolt forgórész. A szövőasszonynak felvetés előtt mindent ki kellett számítania. Pontosan kellett tudnia a szélességet, a szálak sűrűségét, a megszövendő anyag hosszúságát. Ha finomabb vásznat akartak szőni, akkor nagyon sűrű borda kellett, ha szőnyeget, rakottast akartak szőni, akkor gyérebbre volt szükség. A nyüstöt mindig kötötték jó erős kender, vagy gyapotfonálból. A hatvanas évek végén én is kötöttem nyüstöt, Mezei Ferencné, Anna néni tanította meg. Neki volt olyan eszköz, deszka, amelyen elkészült a nyüst.

A bordát mindig vásárolták. Egy-egy háztartásban nagyon sok bordára volt szükség. Minden bordának volt száma. Például a XIII-as borda szálainak száma 10 ige x 13-al. Egy ige 3 szál, l0 ige 30 szál. Így 30x 13= 390 szál. A VII-es borda szálszáma 3x10x7= 210 szál. Ebben törölközőt szőttek. A zekeszövő borda a VIII-as volt. 10x3x8=240 szál. A IX-es bordánál 3x10x9= 270 szál. Ha több szál volt, akkor a borda gyakrabb volt így a szőtemény sűrűbb lett. Egy zseréb átszámolva  20  ige, vagyis 60 szál.

Miután elhatározták a hosszúságot, azt egy szál fonálon kimérték, csomót kötöttek rá jelnek és megkezdték a felvetést. A vetőfa felső és alsó részén is lyukak voltak fúrva. Ezekbe illesztettek bele kis fából faragott cövekecskéket a hosszúságnak megfelelően. A fonalat alul, felül is ezekbe akasztották bele úgy, hogy alul és felül is kialakuljon a darab keresztje.  Forgatták a vetőfát és tekerték rá a fonalat le-fel. Megszámolták a szálakat és számoláskor zserébenként kötötték össze. Amikor elérték a megfelelő zserébszámot akkor a darab felső és alsó keresztjénél spárgával, kötötték össze nagyon óvatosan. Ennek a célja az, hogy felvetéskor ne kuszálódjanak össze a fonalak, és könnyebb legyen befogdosni a nyüstbe és a bordába. Felvetés után következett a fonálköteg lekezelése vagyis levevése a vetőfáról. Úgy szedik le, mintha kézzel horgolnának. Nagyon óvatosan tették el. Levevéskor mindig szükség volt segítségre is.

Elővették az osztovátát (szövőszéket), a nyüstet, a bordát, a csépeket. Összeszerelték az osztovátát, és két személy megkezdte a betekerést. Egyik szép lassan engedte, a másik rendezte el a fonalat, tekerte fel a hasajóra, rakta oda a csépeket. A csépekre azért volt szükség, hogy szorosan álljon, és ne vágjon bele.

Miután betekerték következett a befogdosás . Ezt is két asszony végezte. Egyik adogatta a szálakat, a másik húzta át előbb a nyüsten, majd a bordán. A nyüstnek a felső és alsó szálai középen egymásba voltak akasztva. Ide a középső részbe kellett bekerüljön a szál, ami a lábítók mozgatásával hol felemelkedett, hol lefele húzódott. Nagyon kellett vigyázni, hogy minden szál be legyen fogva. Vigyázni kellett, hogy ugyanabba a lyukba ne kerüljön két szál, mert a szövésnél ez csúnya volt. Ilyenkor esetleg bekötöttek egy pót nyüst szálat. Következett a bordába fogdosás. Az egyik a borda lyukán átdugott egy felfordított késpengét, a másik ráakasztotta a fonalat és lehetett is áthúzni. Itt is nagyon kellett vigyázni, hogy a szálak ne cseréljenek helyet. Megtörtént, hogy üresen maradt egy borda. Hát ez is baj volt.  Ezt az üres lyukat nevezték,,hű” fognak. Nagyon zavarta a mintát. Tanácsos volt kihúzni a szálakat, és újra befogni.

Ezután bekötözték, ami a következőképpen történt. Vettek egy jó erős, vékony kifaragott pálcát. A két végén rögzítették a hasajóhoz két oldalt spárgával, olyan módon, hogy majd lehessen feltekerni. A bordába befogdosott fonálból vettek négy, öt szálat, majd ismét annyit és rákötötték a rúdra, így párjával. Miután mind bekötötték, megfeszítették a fából készített fogaskerékkel, vagy régen a hasajón lévő lyukakba szúrt rúddal. Minden nyüstről lóg le vékony kötél, miután felszerelték a lábitókat, azokat beleakasztották a nyüstről lelógó spárgába. Ha négy nyüstös volt a szövő, akkor négy lábítót szereltek fel, ha nem, akkor kettőt. Elővették a csőrlőkereket. Felcsőrölték a fonalat a kis csövekre. Ezeket a csöveket bele tették a vetélőbe. Indulhatott a szövés. Ha valaki segített, felcsőrözte a fonalat, fordított a hasajón, akkor a szövés sokkal hamarabb ment.

A szőtt anyag lehetett kettős, amikor két nyüsttel és két lábítóval szőttek és lehetett négyes, amikor négy nyüsttel és négy lábítóval szőttek. Koszorús mintával az ágyterítőt, a falvédőt öt nyüsttel szőtték. Ez eléggé kombinált volt ez, jól kellett értenie a szövéshez annak, aki ilyent szőtt. Ha vékonyabb vásznat szőttek, akkor szükség volt egy másik szerszámra, a macskára. Ez egy fából, vagy fémből készített feszítőszerszám.  Mind a két végén kampók voltak, a közepén szabályozható volt. Ezzel feszítették szét a vásznat, hogy szövéskor ne ugorjon össze, mindig egyenletes legyen a szélesség. Bármennyire is vigyáztak a szövő feltevésekor, mégis megtörtént, hogy egy-két szálnál hiba csúszott be, kimaradtak a nyüstből.  Ezek lettek a lebegő szálak, ezeket nevezték kabaláknak, a szövéskor akadályt jelentettek. Miközben szőttek, a kabalákat kellett feltekerni.

,,Egy gyapjú ágyterítőnek, falvédőnek kell 1 mejéket vetni, 8 zseréb kell, legyen és VIII-as bordában kell szőni.

Zsáknak, való 8-9 zseréb, ez a bordától függ. Egymás után tesszük a nyisteket, úgy egymás után a lábítókötőket is. Egy lábbal nyomjuk, a szélén megkezdve egyik szélitől a másik széléig, mindig egyfelé. Sikattyúval szereljük fel.

Szőttes szoknyának valót így szövik: 6 zserébet vetünk és 8 singet. 1 sing 62 cm. A mostani gyapotból 24 matring kell.

Egy csergéhez 6-8 kg. gyapjú kell. 5  zserébet vetünk, minden második

bordafogba fogjuk a szálakat. 

Harisnya posztónak  8 zserébet vetnek, négyesen fogdossák.

Szőnyegnek rendesen 6 zserébet vetnek. Sirített, erős fonalból a felét, 3 zserébet. 1 bordafogba egy szálat fogunk.

Ha már lefogyott a szövő, akkor levágták, és az anyag végén a szálakat összekötözték, hogy ne bomoljon ki. Szépen leszedték a rostot, félretették, kötözésre, varrásra és más célokra használták fel.  Szükség volt még további fehérítésre. A vásznat többször verték vízbe, kitették a fagyra, mert a fagy hatására fehéredett. egy ideig kint tartották, majd a félig száraz vásznat mángorolták. Volt egy szerszám, két egymáshoz szorosan kapcsolódó henger, amit tekeréssel lehetett forgatni. A két henger közé befogták a vásznat és simították ki. A másik eszköz egy sima, lapos, kemény, nyeles deszkadarab, amivel simították a vásznat, majd nagyon szorosan feltekerték.

Elkészült a lenvászon, kendervászon. A lenvászonból abroszokat, női ingeket, alsószoknyákat, pendelyeket, porcelánrokolyákat, lepedőket szabtak és varrtak. A kendervászonból készültek a férfiaknak az alsógatyák. Minden asszony a család férfijainak szabta, varrta kézzel a gatyákat. 

Kislány, voltam, amikor egyszer ott voltunk Mezei Ferenc sógor bácsiéknál, ahol az asszonyok kézimunkáztak körben ülve az udvaron. Vicceltek, nevetgéltek és kézzel varrták az alsónadrágokat. A nagynéném, Juhász Pálné Kati néni kérdezte. 

– Tudjátok-e, mire gondol a leány, amikor gagyát varr? Csend lett. – Hát gondolkodik felőle, hova lett a csingi-lingi belőle. Lett erre kacagás. Megvarrták a gatyát, ami olyan kemény volt, hogy felfordítva, téve a földre, megállott. Nemcsak kemény volt, hanem még nagyon pozdorjás is. Úgy próbálták a pozdorját kirázni belőle, hogy a lábaközével berakták az asztal lábához, megfogták a két kézzel a két szárát, és jó erősen húzogatták sokáig. Ki is hullott valamennyi pozdorja, de nagyon sok mosás kellett, amíg már nem szúrt. Addig nem nagyon kellett vakarózzon a viselője, mert még a bőrt is lesúrolta, felsértette.

Szőttek pokrócokat gyapjúból. Egy családban több pokróc is kellett. Egy részét takarózásra használták, másokkal az állatokat takarták le, olyankor, amikor nagyon hideg volt. Mindig vitték magukkal az állatoknak való pokrócot. Voltak lópokrócok is. Ha megálltak a szekérrel télen, azonnal tették a lovak hátára. Ezeket is szövés után kellett ványoltatni. A pokrócokat is négyesen szőtték. Sima négyesen, amikor a lábítókat, mindig egymás után nyomták le.

A posztót is legtöbbször négyesen szőtték. Lehetett sima négyes és lehetett rozsfejes. Amikor rozsfejes mintával szőttek, akkor nagyon oda kellett figyelni, mert a minta cikkcakkban haladt. Én is szőttem sima négyest is és rozsfejest is, de az utóbbinál nagyon kellett figyelni. Ha eltévesztettek a lábító lenyomását, azonnal elromlott a minta. Volt még egy bonyolultabb változata a négyesnek, amikor magában lett apró kockás. Ennél sokkal jobban kellett vigyázni a lábítók lenyomására.

Ha posztót szőttek, akkor el kellett vinni, ványoltatni. Elvitték Lövétére, Karcfalvára, mert itt a faluban csak nagyon régen volt posztóványoló. A vastagabb posztót elvitték Lövőtére, a finomabbat Karcfalvára.

Jelenleg a csergeványoló működik itt, Csíkmadarason. Egy ideig volt posztóványoló. Itt is a vékonyabb posztókat ványolták. Egy deszka csatornán folyt be a gátról a víz. Forgatott egy kereket, ami áttételesen mozgásba hozott fából készült kalapácsokat. Miközben a folyóvízben kinyújtva ment a posztó, a kalapácsok ütögették. Addig engedték a posztót a vízben, amíg összepréselődött. Utána kitették száradni, majd feltűrték.

 Bálint László csergeványolója napjainkban. 2007.

A csergeványoló működése a következő. Egy deszkacsatornán, a lejön jön be a víz. Ez elég magasan van. A végénél, jobb oldalon és a csatorna végénél van egy-egy kád, vagy, ahogy régebben nevezték, küpű. Ezek tölcsérszerű építmények, felül szélesek és alul elkeskenyednek. Nagyon erős deszkából készítették, a felső részen függőleges nyílások vannak. Egy deszkából készített leeresztő csatornán folyik bele a víz, és forog körben, ebben a kádban. Ha beleteszik a ványolni valót, azt forgatja. Addig forgatja, amíg kezd összepréselődni. Egy cserge, ha jó minőségű gyapjúból szőtték 24 óra alatt meg is van ványolva. Ha ekkor még nincs kész, akkor még 24 órára visszateszik. Ekkorra már el kell érnie a megfelelő vastagságot. Ezután kiveszik és szárítják.  Régebben mindkét kádban ványoltunk. Az utóbbi időben nem nagyon hoznak csergét ványoltatni. Most már inkább, csak mosatunk. Az egész olyan, mint egy hatalmas automata mosógép, de nem kell villanyáram, mosópor, mosószappan. Beletesszük a szőnyegeket, pokrócokat, terítőket és tisztán emeljük ki onnan. Már csak egyik kádba folyik bele a víz, mert ez is meggyőzi azt a munkát, amennyit elvégeztetünk vele.

Mi változott az első szövésem óta? Akkor 1963. volt. Fiatal, kíváncsi fajta, mindent kipróbáló voltam. Nagyon lelkes, és nagyon-nagyon tudtam örülni, ha valami sikerült. Volt saját felszerelésem a szövéshez. Most is megvan minden, ott van a műhely padlásán, szépen elrakva. A nyüstök, a csépek, a bordák összekötve. A csörlőkarikák dobozban. Utoljára 2ooo telén szőttem. Akkor 40 kg vastag gyapjúból terítőket, szőnyegeket, mindenféle mintázattal, fehér és nyers szürke színben. Aztán egy betegség leállított. Gyerekkoromban minden házban csattogott a szövőszék. Most majdnem minden ház padlásán lehet találni. Rongyszőnyeget még szőnek, de csergét, pokrócot elvétve, posztót egyáltalán nem. Mindent meg lehet vásárolni. Sokan elrakták a festékeseket, naftalinozták. Nagyon sajnálom. Sokkal praktikusabb az üzletben vásárolt holmi. Mi, ami megmaradt, mi ahová még sokan járnak? A csergeványoló, de most szőnyegeket mosatnak itt. Ez a modern világ. 

Írta:
Tankó Molnár Mária
Written by
Szerző: 2019. 11. 22.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése