Édesapám, a csíkmadarasi székelyszabó

Édesapám, Péter Ignác bal oldalon és Dobondi József 1938.

A vitézkötések felvarrásához rutinja volt. Sokszor képzeltem, hogy behunyt szemmel is fel tudta volna varrni a székelyharisnyára

Napjainkban ismét „divatba jött” a székelyruha viselése. A jelentősebb ünnepeken sokszor öltöznek viseletbe. Egyre többen varratnak is székelyruhát. Ennek csak örülni lehet. Ami bizony nem ennyire tetszik, hogy a falvakon elfogytak a székelyruhát varró szabók, varrónők. Itt Csíkmadarason már egyáltalán nincs, aki székelyharisnyát varrna.  Számomra sokat jelentett, hogy beleszülettem egy székelyszabó családba. Már az apai dédanyám is varrta a férfiaknak viseletet, kézzel, kendercérnával. A nagyapám, és az édesapám, pedig székelyszabók voltak. Ők már varrógéppel varrtak.

Édesapám egy igazi ezermester székelyember volt. Alapfoglalkozása a szabóság. Ő a nagyapámtól, Péter Jánostól tanulta meg a szabást, varrást, aki mesterkönyves székelyszabó volt. A faluban talán a legjobb, ahogy aztán édesapám is.

Nagyapám, Péter Álózi János, a székelyszabó

Nagytatámnak volt egy mellékneve, Péter Álózi Jánosként szólították, az édesapja után, aki Alajos volt. Egy fogalom volt a neve, ahogy később az édesapám neve is, Péter Ignác. Mindig rengeteg munkájuk volt. Az emberek szerettek velük varratni.  

Édesapám sok mindenhez hozzáfogott, sőt sok mindenhez értett is. Volt hitvallása. Mindenből kihozni, ami emberileg lehetséges. Illett rá a következő idézet.  „Ne gondold, hogy ami neked nehezedre esik, az emberileg lehetetlen. Inkább úgy fogd fel, hogy ami emberileg lehetséges és megszokott, azt te is elérheted.” (Marcus Aurelius)

Szüleim 1976.

Szüleim 1940-ben házasodtak össze, három évig a nagyszüleimmel egy háztartásban éltek, miközben felépült a mi emeletes házunk. 1941-ben megszülettem. Időközben ment a székelyszabóság, a nagytatám is, az édesapám is varrta a férfiaknak a székelyruhákat. Egyik varrógép a konyhában volt, itt a nagytatám varrt, a másik a nyári konyhában, ahol édesapám varrt. Valahogy a kicsi gyerekévekhez szorosan hozzátartozott varrógépek kattogása, az asztalon a posztó szabása, az ollók hangja a posztó illata, amikor a rátett vizes vászondarabbal, a tömör vasból kézül mindig a kályhán tartott forró vasalókkal vasaltak a nagy asztalon. Voltak vastag deszkából segédeszközök, több formában. Külön a kabát vállának, ujjának, elejének vasalására. Három méretben voltak tömör vasalók. Mindeniknek két kiemelkedő lyukkal „füle”, ebbe illesztették be a fogót, amin a megfogható rész fából készült. Több gyűszű is egy dobozban. A legtöbb lyukas, de amit édesanyám használt annak teteje is volt. Szükség volt gyűszűre, mert vastag posztóba csak a segítségével lehetett beleszúrni a varrótűt. Egy másik dobozban különböző méretű géptűk voltak, mert gyakran törtek el ezek is. Két nagy tűpárna posztóból, felakasztható résszel, ezek az ablak kilincsén voltak. Egyikbe a nagy tűket, a másikba kisebbeket szúrták. Ezek mindig példás rendben sorakoztak. Szerettem, hogy sok ember járt hozzánk, akik rendelték a székelyruhákat, jöttek próbára, majd a ruha után. A beszélgetések, amikor többen is jöttek. Sok mindenről szereztünk tudomást. Érdekes dolgokról.

Édesapám, a székelyszabó munkáiból

A háború utáni idők mindenképpen nehezebbek voltak. Nem lehetett kapni cérnát.  Édesanyám lebontotta a csipkéket a lepedőkről, és kibontotta. Ezzel varrtak a gépen. Posztó az volt, de nem volt zsinór. Édesanyám a kibontott cérnát feketére festette és horgolta a harisnyára való zsinórt. 

Akkor volt a „tetves világ” is, ruhatetű, fejtetű, majdnem minden családban. Amikor hozták a posztót, kint hagyták. Sokszor volt begyújtva a kemencébe, mert hetente sütött kenyeret édesanyám. Ilyenkor a sütés után zsákba rakták a posztókat, betették a még forró kemencébe. Ezzel elpusztultak a tetűk, ha netán lettek volna.

Más világ volt akkor, nem volt pazarlás, mindenben a praktikusságot választották. Nappal, amikor varrt édesapám, a fény besütött. Sokat varrt éjszaka is. Ilyenkor a varrógépet megfordította, és közelebb tette a műhely közepe felé. Volt egy 11-es petróleumlámpa, a plafonban egy szeg, arra akasztották fel a drótot, amire a lámpát. Ez éppen az anyagra világított. Nagy élvezettel varrt. A vitézkötések felvarrásához rutinja volt. Sokszor képzeltem, hogy behunyt szemmel is fel tudta volna varrni a székelyharisnyára.

Ilyen ruhákat varrt Édesapám. Ezeket az emlékére varrtam

Nagyon fontos dolog az én életemben, hogy a példaképem az én Édesapám volt mindig. Az Ő kitartása, erős akarata, sokoldalúsága, az emberekbe vetett bizalma, és, az, hogy „ne add fel soha” mindig előttem áll. Édesapám, a madarasi híres szabó, 78 évesen, még ereje teljében hagyott itt hirtelen, egy perforált gyomorfekély következtében. A műhelyében félbe maradt munkák maradtak. Nagy öröm  amikor felfedezem még napjainkban is a harminc, negyven éve varrt székelyharisnyákat, akár a felnőtteknél, akár a gyerekeknél. Az idei évzárón is három gyerek viselte a nagytatájuk gyerekkori székelyharisnyáját. Száz közül is felismerem, annyira egyedi stílusa volt, olyan Madarasias, olyan Péter Ignácias. Büszke vagyok, hogy Ő volt az Édesapám, az utolsó székelyruha varró szabó itt Csíkmadarason.

Szerző: 2019. 08. 22.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló