Mesél egy öreg iskola Csíkmadarason

Ahol a nagyszüleim, a szüleim, én, a gyermekeim és az unokám is tanultunk            

Nézegetek egy nagyon régi fényképet, nosztalgiázom, eszembe jut a régmúlt, főleg, amit személyesen megéltem, amit meséltek a szüleim, amit olvastam ezzel kapcsolatban. 141 év nagyon sok idő még egy ház életében is. Majdnem másfél évszázad. Lassan a falu legöregebb épülete lesz. Az első emeletes építmény volt Csíkmadarason. 136 év alatt adott helyet sok-sok iskolásnak. Mindig csak így emlegették az EMELETES ISKOLA. Pár éve csendes lett az udvar, nincs gyermekzsivaj sem a termekben, sem az udvaron. Éppen akkor szűnt meg iskolának lenni, amikor teljesen modernizálták. Gondolataimban átsuhan, mit mesélhetne nekünk.

 Sok éve gyűjtögetek mindent, ami szülőfalum hagyományaival, viseletével, szokásaival, szellemi hagyatékaival kapcsolatos. Talán a génjeimmel hoztam magammal, hogy sok-sok mindent észrevegyek, ha érdemesnek tartom, eltegyem. Alig tanultam meg olvasni, kutattam a padláson, találtam régi kalendáriumokat, ronggyá olvasott régi meséskönyvet. Akaratlanul is elraktam. Tanító nénik béreltek nálunk szobát, édesanyám ebédet is adott nekik. Számomra szinte nővéreim voltak. Néha délután elküldtek az iskolába, hogy az ott hagyott füzeteket elhozzam. Így, talán észrevétlenül értettem meg, hogy szép dolog tanítani, és ha kérdezték azt mondtam, hogy én tanító néni vagy óvó néni leszek majd.

Közben, mivel édesapám székely szabó volt, nagyon sokan jártak hozzánk. Beszélgettek erről, arról. Szóba jött, hogy mennyi sok a tavaszi, őszi munka, hogy a gyermeket nem tudják iskolába engedni, „szűk világ” van, nincs megfelelő ruha, cipő. Szántani, vetni kell. A teheneket vezetni szántáskor, boronáláskor, és a gyermekek ezt tudják. Tavasszal Szent György előtt már legeltetni kellett az állatokat, ősszel Szent Mihálykor már hazahajtották az állatokat. Takarékosodni kellett a takarmánnyal. A gyermekek őrizték a juhokat, teheneket. A leánykákat küldték szolgálni már 11 éves koruk után. Gyűjtsenek a kelengyére, közben tanulják meg a háztartást vezetni. Sok gyermek volt minden családban. Elindultak mind elemibe, de egyharmada, vagy még kevesebb végezte el a végzős osztályt.

Miközben édesapám varrt, édesanyám főzött beszélgettek a saját iskolás éveikről. Egyikük sem járt végig iskolába. Édesapám segített a szabó nagytatámnak gombot varrni, gomblyukat kötni, befűzni a tűbe a cérnát. Ő is segített a mezőn is, az állatok rendezésében is. Édesanyám a negyedik gyermek volt a családban, a legfiatalabb. A nővérei szolgálni voltak Brassóban. A bátyja segített nagytatámnak a gazdálkodásban. Édesanyám lett a nagymamám fő segítsége, mert nagymamám mankóval járt, egyik térde nem hajlott egy fiatalkori baleset következtében. Mindig fájt a lába. Édesanyám mindenben segített, majd ő is 14 évesen szolgálni ment Brassóba.

Szüleim meséltek a régi iskoláról, a régi tanítókról, akik tanították, akiket ismertek. Legtöbbször „Elek tanító” nevét hallottam, ő volt Mihály Elek tanító, itt született és 1889-1929 között volt igazi fáklya 40 évig a szülőfalujában. Több nevet is említettek, kihagyom a többi évszámot, csak a fontosabb neveket sorolom fel. Édesanyámat Cseh Erzsébet tanította, majd Imre Anna tanította, édesapámat Mihály Elek tanító. Abban az időben tanítottak itt Péterffy László, Lakatos Imre, Mihály Ferenc, Szász Ferenc, Antal Kálmán, Csiszér József, György Béla, páran csak egy-egy évig voltak itt, aztán emlegették a román tanítót Oprea tanítót, aki a Leontin nevet viselte, Dornea tanítót, sokszor hallottam a Codreanu Dumitru nevét, és a feleségét. A román tanítás már a másik, az új iskolaépületben, az állami iskolában folyt. Miután román világ lett az első világháború után, bonyolódott minden.  

Nem a madarasi oktatás történetéről szeretnék írni, ezt megírták már, inkább az EMELETES ISKOLÁRÓL. 1872-ben döntöttek, nem férnek el a gyerekek a meglévő iskolaépületben, újat kell építeni. A telek kijelölése külön történet. A Fő út mellett, közel a templomhoz. Gondot okozott a temető, ami az új udvaron volt a domboldalban. Megvitatták a dolgot, döntöttek, 1878-ra felépült az emeletes iskola. A földszinten lett két tanítói lakás, egyik az északi részen, a másik a délin. Az emeleten két nagy tanterem lett, egy kis szoba a könyvtárnak. Középen egy ajtó hátul, ami kivezetett egy keskeny tornácra. A keleti délkeleti udvarrészen alul, és felül is az épülethez csatolva voltak az „árnyékszékek”, két-két illemhely. Ekkor jelölték ki az új temető helyét, és elköltöztették. A domb oldalát kirakták kövekkel, elkerítették kerítéssel. 1879-ben felavatták. A homlokzatára nagy betűkkel volt írva, „Imádkozzál és dolgozzál.” Csak októberben indult a tanítás, de valóságban csak novemberre teltek meg a tantermek. Néptanítók tanítottak.

Ide jártak a szüleim iskolába, majd én is átléptem a kapuját 1948. szeptemberében. Ekkor már az épületben változtatások voltak. A déli részen lévő tanítói lakás falait kibontották, lett egy nagy tanterem. Ebbe a nagy teremben ültem be egy padba én is, negyven valahány társammal. A három lábon álló tábla, a nagy számológép, a „dobogón” álló tanítói asztal, a nyugati oldalon volt. Három sor bükkfából készült masszív iskolai pad, jobb oldalon egy nagy érckályha, a falon a hosszú fogas, szegekkel. A hátsó fal, olyan furán átázott volt, a falhoz épített illemhely következtében. A fő falon volt egy nagy feszület. Páll Lajos tanító bácsi fogadott, akit akkor neveztek ki. Ismerkedtünk, hiszen mi nem jártunk előtte óvodába.

A tanító bácsi elmondta mit vár el tőlünk. Elmondta, hogy minden nap reggel imával kezdünk, a feszület fele fordulva, felállva. Bemutatta, hogy kell használni a ceruzát, a füzetet, hogyan kell írni a táblára. Mit kell tenni, ha esetleg óra közben ki szeretnénk menni, vagy kérdezni akarunk. Hátra tett kézzel kell ülni, felemelni a jobb kezünket, ha valamit mondani akarunk. Vége volt az első órának, kimentünk az udvarra. Elég szűkös volt e hely, hiszen azon az udvaron volt a fásszín is, voltak még épületek. Hátul volt egy kis egyszobás ház, egy kis fásszín a „gödörásó”családnak. hiszen, amíg a temető ott volt a domboldalban, a házaspár ásta ki a sírokat, ezért kaptak pénzt. Szerettünk az emeleti vécére menni, szaladtunk a hosszú tornácon. Ismerkedtünk, de főleg minden szünetben sokat játszottunk, kergetőztünk, hancúroztunk. Ha ünnep volt, akkor a templomba mentünk a lépcsőn át, ami az udvarból vezetett ki a templomi bejáratra. Minden reggel imádkoztunk. Közben írtunk, kezdtük tanulni a betűket.

Közben az emberek sokat suttogtak, hogy változik a „világ”. Hát igen, bekövetkezett az államosítás. Egyik reggel nem volt a falon a feszület, azt mondta a tanító bácsi, hogy többet nem szabad reggel imádkozni, nem szabad kimenni a templomba. Ami nagyon érdekes volt nekünk, hogy a fő falra kilenc nagy kép került, nyolc férfi és egy nő. A tanító bácsi azt mondta, hogy ők vezetik az országot. Most úgy képzelem, hogy a képek mérete, olyan 55×35 cm lehetett. Az akkori Központi Bizottság tagjai voltak, az a komor tekintetű néni volt, magyarra fordítva a nevét Pauker Anna. Félév körül, egy másik tanító bácsi lépett be, Lakatos Imre tanító bácsi. Folytatta a tanítást, de sokat énekeltünk, sok énekes játékot tanított. Időközben a padlót bekenték fáradt motorolajjal. Fekete lett és a cipőnk talpát tette tönkre. Ha a leesett valami ruhadarab, azt alig lehetett kimosni. Volt bükkfa is, de tőzeggel tüzeltünk. Poros, piszkos volt minden, hiszen a takarító házaspár alig bírta elvégezni a munkát.

 Így ma, pedagógus szemmel olyan eszményi tanítónak látom, Lakatos Imre tanító bácsit, aki sokat simogatott minden gyereket, könnyedén tanított mindent. Az udvaron még több énekes játékot játszottunk.  A következő évben nem jött vissza. Azt mondták zenetanár lesz. Hát vele újból, akkor találkoztam, amikor Székelyudvarhelyen felvételiztem a Tanítóképző Főiskolára. Nála felvételiztem, majd nála vizsgáztam zenéből.

Az elemiben többen is tanító nénim is voltak, Prázsmári Olga, Páll Ilona, Kőszegi Teréz. Egy évet, a harmadik osztályt a „nagy” iskolában jártuk. Negyedik osztályban bevezették az oroszt is új tantárgyként. Rengeteg orosz éneket tanultunk, nagyrészüket magyarul, de volt orosz szöveggel is. Orosz táncokat tanítottak nekünk. Ötödiktől a nagy iskolában tanultunk. Csak tanítói képesítéssel tanítottak, de igazi pedagógiai tapintattal. A felvételin is megálltuk a helyünket.

Én is tanító néni lettem. Kezdetben a nagy iskolában tanítottam négy  évet a felső tagozaton, majd kilenc évet az óvodában, aztán 27 évet elemiben. Ennek nagyobbik részét az emeletes iskolában, de tanítottam a nagy iskolában is. A férjem is tanító volt. A 42 évből pár évet, mezőgazdaságtant tanított a felső tagozaton, 28 évet ebben az épületben, ugyanabban az osztályteremben.

Milyen érdekes, hogy pedagógusként átértékeled a tanítóid munkáját. Sokat tanulsz belőle, hogy mi volt helyes, és mi az, amit másképpen kell tenni. Voltak, akiktől nagyon sok jót jegyeztem meg, de akadt olyan dolog is, amit soha nem tettem meg úgy, amit akkor láttam. Talán a magyar irodalom szeretetét Ambrus Marika néni „plántálta” belém. Azt, hogy rengeteget olvastam, sok verset tanultam meg kívülről. És talán azt, hogy most szeretek írogatni, az is a Marika néninek köszönhetem.

Közben változott az „öreg” iskola. Renoválták, új tető, új ablakok. Lett öt tanterem, lebontották az emeleti tornácot, lebontották az illemhelyeket, a régi kis épületeket az udvaron. Sok ideig mezőgazdasági gyakorlókert volt a dombon a férjem vezetésével.

Aztán hozzáláttak a domboldal egy részének elhordásához. Mivel temetőkert volt előtte, előkerültek a régi csontmaradványok, koponyák, lábszárcsontok, meg minden. Hát ez egy kicsit morbid volt. Amikor szünetre mentek a gyerekek, mindenikünk, minden szünetben köztük voltunk. Végre befejeződött, az udvart rendbe rakták, tágasabb lett.

Ismét változott a világ. A „nagy iskolát” modernizálták, bevezették a vizet, kabineteket alakítottak, volt hokipálya. Az emeletes iskola maradt a régiben, kinti illemhellyel, víz nélkül. Már lehetett pályázni új iskolaépítésre. Meg is tették. Felépült a nagy iskola udvarán először egy tornaterem, majd az új elemi iskola. Most nem kell átmenni az úton az elemiseknek, egy kapun jár be minden iskolás. Az emeletes iskola „elárvult”. Az egyház teljesen modernizálta, nagyon szép az épület, de már nem iskola.

Nyugdíjason három nagy albumnyi képet gyűjtöttem az iskoláról, ahol tanultam, ahol dolgoztam. Több száz fényképem van, mindenikhez emlékek kötnek. Van egy külön gyűjteményem azokból a képekből, amelyeket a kicsengetési kártyájukkal adtak a volt tanítványaim. Hát sok van ezekből is, hiszen a 37 év alatt 517 gyereket tanítottam a szülőfalumban.

Mit is kívánhatnék ennek a 141 éves épületnek? Azt, hogy ismét lépjen valamilyen formában a közösségünk szolgálatába.     

Szerző: 2019. 10. 14.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló