Katonaélet hajdanában Csíkmadarason (3.)

Kimondhatatlan érzés, bánat, keserűség vett erőt rajtam, amikor kezdtem a földet rádobni

A kicsi magyar világ, megérkeztek Rákosra a magyar katonák

1941-ben Magyarország belépett a háborúba, először a katonaviselt férfiakat hívták be, majd a katonaköteles korba jutott fiatalokat. 1942-ben megalakult a székely határőr-zászlóalj. Ebbe bevonták az itthon maradt idős férfiakat, a katonaság előtt álló fiatal legényeket. Ez félkatonai képzést biztosított. Itt Madarason az idősebb emberek 1942. májusában tették le az esküt székely népviseletben a madarasi állami iskola előtt. Őket határvédésre osztották be. Parancsnokuk Fazakas Imre volt.

1943.őszén behívták katonának az 1924-ben és az 1925-ben született fiatalokat, nagyon gyors kiképzést kaptak. Őket levente-katonáknak nevezték. Még félig gyerekek voltak, és egész életüket meghatározta ez az időszak.

Folyt a háború, a faluban csak a nagyon öreg emberek, a gyerekek és a nők maradtak. 2007-ben több Madarasival beszélgettem a katonaságról. Lejegyeztem. Saját katonaságát így mesélte el Péter János (sz.1921) bácsi:

Lukács Ferenc az Úz völgyében 1943.

,,1942. október 5-én vonultam be katonának Csíkszeredába. Innen osztottak el és jutottam az Úz völgyébe a 32-ős első századba. 1943-ban elvittek Gyimesfelsőlokra a tiszti iskolába. Hat hónap múlva vittek vissza az Úz völgyébe, egy évet voltunk a román határnál. 1944-ben a 32-ős zászlóalj átköltözött Gyimesfelsőlokra. Itt beosztottak a pótzászlóaljba. Augusztus 20-án volt fegyverletétel. Ekkor minket elvittek Gyimesbükkre szembe állni a románokkal és oroszokkal. Egy hétig voltunk itt, amikor megsebesültem az oroszoktól, géppuskáztak az angol repülőgépek is. A felrobbant gránát sebesített meg. A testembe 40 repeszdarab került, talán még most maradt bennem. Bevittek Gyimesbükkbe, az elsősegély helyre, innen az oroszok segítségével kerültem Hidegség Szádára, ahol segélyhely volt. Kiszedték a repeszdarabok egy részét. Szekéren vittek el a Boty alá. Csíkszentdomokoson vonatra tettek és elvittek Debrecenbe. Itt volt egy kollégiumi kórház. Itt még kezelést kaptam. Amikor valamennyire felépültem elvittek Sopronba. Kiadtak a civileknek dolgozni. Innen vissza frontra. Horthyék letették a fegyvert, felbomlott a katonaság. Szálasi kezdte felakasztatni a menekülő katonákat. Menekülni kellett. Szerencsénkre néhány román katonának öltözött erdélyi magyar megmentett. Elfogtak, elvittek Nyíregyházára, itt civil ruhát szereztek. Innen indultunk gyalog haza, Imre Dezsővel és Juhász Andrással. 15 napi gyalogolás után érkeztünk haza 1944. november végén.”

Ezt a beszélgetést egészítette ki Imre Dezsőné szül. Lőrinc Eliza néni.

Katonák 1939-ben, az első sorban jobb oldalon a szélső Bíró Domokos

,,Amikor hazaértek, hárman voltak Madarasról, velük volt még Ajnádról Sipos Péter, Csatószegről Nagy Kálmán. A Hargita felől jöttek, a Hegydűlőt nyugatról, hátulról közelítették meg szürkületben. Mivel a Hegyből be lehetett látni az egész falut, kíváncsiak voltak, hogy a házak megvannak-e, mert arról hallottak, hogy a szomszédos Göröcsfalván nagyon sok ház leégett. A Hegyből látták, hogy állnak a házak. Aznap éppen kaláka munka volt. Több ember volt ott a Hegyben, még én is. Akkor javították a tönkretett vasúti átjárót, az emberek szekerekkel hordták oda töltésnek a földet. Estére még mindig ott volt legalább kétszáz ember, akik lapátokkal rakták a töltést. Ott volt két román csendőr is, akik azonnal katonaszökevényként kezelték és megparancsolták, hogy másnap reggel jelentkezzenek az őrsön. Ebből aztán másnap nem lett semmi, mert éjszaka az oroszok olyan parancsot adtak, hogy a két csendőr másnap már nem volt a faluban. Nagyon le voltak rongyosodva. A bakancsokat még Szatmáron elvették tőlük, a lábukra rongyokat csavartak, hogy ne fázzon, hisz november vége volt. Piszkosak voltak. Bementek a Dezső szüleinek házába. Nagy volt az öröm. A későbbi anyósom vizet melegített. Teknőben mind lemosakodtak, tiszta ruha is került, hisz ebben a családban három fiú volt. Innen mentek haza a többiek. Sokáig tartott a barátság közöttük. Nekem 1945. március elején kezdett komolyabban udvarolni Dezső, már április 23-án össze is házasodtunk. Nem volt nagy lakodalom, csak vacsora. Ezen részt vett az Ajnádi Sipos Péter is. Meghívtuk Nagy Kálmánt is, de ő nem jött el. Nagyon sokszor hallottam a házasságunk alatt a háborús viszontagságokat, szenvedéseket. Házasságunkból három gyerekünk született, két lány és egy fiú.”

Péter Jánosné szül. Fazakas Anna azzal egészítette ki a történteket, hogy akkor az Isten segített a Madarasiaknak, hogy nem lett tűzvész, nem égtek el sorban a házak és melléképületek. Aznap, amikor égett Göröcsfalva, az emberek egy része még mindig menekülésben volt az erdőn. Ők is a szabad ég alatt voltak felnőttek, kisgyerekek. A menekített holmik ott voltak a földön. A közeli fenyőfákba faszegeket vertek, erre akasztották fel a tarisznyákat, amiben valami ennivaló volt. Ő akkor tizenhét éves volt, de ott volt az édesanyja is a két egészen kicsi iker kislányával. Éjszakára valami fedél kellett, ezért fakéregből raktak össze, egy valamilyen kalibát. Hatalmas eső volt akkor éjszaka, elázott a kéreg kaliba, eláztak a tarisznyák, de ez a nagy eső eloltotta a faluban elindult tűzvészt. 

Nem volt ilyen szerencséje Both Jenő (sz.1921) bácsinak. Ő fogságba esett. Ő is elmondta a háborús megpróbáltatásait.

Katonák Csíkszeredában 1943.

„1943. január 6-án kerültem Szatmárnémetire, mint tényleges katona. 1944-ben elvittek Galíciába a frontra. 1944 szeptemberében gyalog vonultunk vissza Budapestre. Itt még Buda szabad volt, ide vittek késő ősszel, karácsony előtt. Itt voltunk 1945. február. 12-ig, amikor fogságba estünk. Elkísértek Kecskemétre ezrenként a gyűjtőtáborba. Itt 10.000 katonát tartottak fogva. Két hétig itt tartottak, majd bevagonéroztak és vittek Oroszországba. Itt Poltava Karlovkán szálltunk le és vittek egy nagy lágerbe. Szerencsém volt, hogy asztalos mesterségem volt. A fogság alatt végig a szakmámban dolgoztam egy műhelyben. Nagyon gyenge volt a koszt, éppen csak éltünk. Időközben egy lerombolt szeszgyárban dolgoztunk, famunkát végeztünk. Egy évi munka után tettük üzemképessé. Szerencsénk volt ezzel is. A szesz előállításához pityókát használtak. Minden nap kaptunk titokban nyers pityókát. Ezt elvittük a műhelybe, itt megfőztük vagy megsütöttük. Mi is úgy segítettünk másokon, ahogy tudtunk. Ott volt a madarasi Borok János is. Neki sajkában loptam be a pityókát, hogy túlélje a fogságot. Sajnos ez nem sikerült. Egyszer hívott a parancsnok, hogy meghalt a falutársam. A lágeren kívül temették el a halottakat a fogolytársak. A betegek közül segítettek nekem. Megástuk az egy méter mély sírt és úgy alsónadrágban és ingben bele tettük a sírgödörbe, elhantoltam. Kimondhatatlan érzés, bánat, keserűség vett erőt rajtam, amikor kezdtem a földet rádobni. Először a lábaira dobtam, majd fokozatosan a karjaira, mellére. A legfájóbb volt, amikor a fejére hullott a föld. Jeltelen sírban nyugszik. Csak én tudtam elmondani, hogy meghalt, és hol nyugszik. Az is egy megrázó emlék, amikor idehaza elmondtam a szüleinek és leánytestvérének. 

Sokan haltak meg, sok volt az ilyen temetés. Addig is nehéz volt, de a János halála nagyon rossz érzés és bánat volt nekem. 1947-ben jött egy parancs. Nem közölték velünk, viszont más ruhába öltöztettek. Ugyancsak fogoly ruha volt ez is, de kijavított, foltozott. Sorakoztattak, és ismét vagonokba ültettek. Nem mondtak semmit, nem tudtuk hová megyünk. Kievben megálltunk, onnan vittek tovább. Elinduláskor hideg élelmet tettek. Minden nagyobb állomáson megállt a vonat. Itt vöröskeresztes konyhák voltak, adtak élelmet. Elérkeztünk Máramaros Szigetre a gyűjtőtáborba. Egy hétig megfigyelés alatt tartottak, akkor jött egy katonai parancsnokság, kiválasztott, minket, erdélyieket és indítottak haza. 1947. június 17-én érkeztem Madarasra. Éltek az idős szüleim, akik nagyon örültek. Miután nagyjából rendbe jöttem, akkor megnősültem, Egyszerre ötödmagammal lettem. Özvegyasszonyt vettem el két gyerekkel és az édesanyjával. Együtt neveltük fel a két fiút, úgy, mint sajátomat. A fogság alatt tanultam oroszul. Annyira beszéltem, hogy megértettek engem. Hála Istennek túléltem ezt is.”

Horvát Jánosné szül. Fazakas Veronka (1939), így emlékezik a háborús élményekre:

Lukács Ferenc madarasi lányokkal 1944.

„Öt éves voltam, amikor Madarason átvonulva menekültek a németek és nyomukban voltak az oroszok. Az aratás is megkésett abban az évben. Éppen Tóhelyben arattunk. Repülők szálltak felettünk és mi fejvesztve menekültünk, a kalongyák alá bújtunk be. Ahogy hazaértünk a mezőről, azonnal csomagoltuk össze a legszükségesebbeket és menekültünk az erdő fele. Édesapám katona volt, édesanyám és Sándor tátá volt velünk. Felmentünk az erdőre, a Császárokéra. Itt a szabad ég alatt voltunk. Nagytatám, Sándor Mihály szekérrel jött, hogy minket átvigyen a Nyírre, ahol kicsi ház is volt. Amikor utánunk jött, a szekéren megláttuk az édesanyám varrógépét. Nagytata mesélte, hogy jövet az út szélén, messze a házunktól akadt rá a varrógépre. Valaki el akarta lopni és közben elhagyta. Átmentünk a Nyírre, elfogyott a kenyerünk. Édesanyám hazament, hajnalban kenyeret sütött, éppen össze akart csomagolni, amikor érkeztek az orosz katonák. Elvették a kenyereket, a házban található minden élelmet, a pajtából kivették a disznót és elvitték. Üresen jött vissza édesanyám. Hogy csillapítsuk az éhségünket, elmentünk kokojszát szedni, még néhány szem málnát is kaptunk. Ahogy járkáltunk az erdőben, megláttam egyik bokron egy khaki zöld sálféleséget. Szóltam a velem lévő kislánynak. Együtt mentünk oda. Hát nem sál volt az, hanem egy olyan vászondarab, amit a katonák az alsó lábszárukra tekertek a bakancs felett. A bokorban, pedig két halott katona volt. Talán román katonák lehettek a ruhájukról ítélve. Még nem voltunk akkorák, hogy megijedhettünk volna. Visszamentünk a házhoz és szóltunk nagytatának. Ő ásót hozott és eltemette a két halottat. Soha sem derült ki, hogy kik is voltak. Nemsokára egy sebesült katonát talált nagytata. Nem hozta a házhoz, de vitt neki tejet, puliszkát, amíg annyira megerősödött, hogy elment.

Hazajöttünk az erdőről, de édesapánk, Fazakas Gergely, még mindig nem ért haza. Gyerekekül játszottunk az állomástól nem messze a vasút mellett. Katonákat szállító tehervonatok mentek el mellettünk a vasúton. Egyszer csak egy vonatból valaki kikiáltott: Veronka! Veronka! Megismertem az édesapám hangját. Kidobott nekem egy olyan katonai evőeszközt, aminek egyik fele kanál volt, a másik fele villa. Odahaza tanakodott a család, hogy hová vihették őt. Fogságba indították, de a sors másképpen akarta. Elvitték Gyergyóig, de ott egy vasúti híd fel volt robbantva. Megállott a szerelvény, mivel sokat kellett várni, a katonák is kiszálltak. Az őrök éberen figyeltek, mégis egy csapat, amelyikbe édesapám is volt meg akart szökni. Egy személy elárulta, ekkor felállították sorba, hogy lelője egyik tiszt. Amikor elővette a fegyvert, akkor az ugyancsak madarasi Kiss Lajos a vonatból ráugrott, a puska elesett, a kavarogásban sikerült elszökniük. Gyalogosan ért haza. Nappal elbújtak, csak éjszaka jöttek. Idehaza még egy ideig bujkált, amíg egy idő után elő mert jönni.

Nem sikerült így az apósomnak, Horvát Ágostonnak. (sz.1908) Már családja volt, amikor újból behívták katonának 1942 tavaszán. Elvitték Dézsre, ahol zsidókat kellett őriznie. Itt betegedett meg, innen vitték Kolozsvárra a kórházba, ahol megoperálták. Amikor vitték a kórházba írt egy levelezőlapot a családjának. Ebben tudatta velük, hogy mi történt vele. Műtét után súlyos állapotba került és rövidesen meghalt. Még meg sem érkezett a levelezőlap, amikor a család 1942. december végén kapott egy sürgönyt, hogy Horvát Ágoston katona, Kolozsváron a kórházban meghalt. Az anyósom, a férjem, aki kisgyermek volt, és két rokon férfi elmentek Kolozsvárra. Itt a katonaság jelölte ki a sírhelyet a Házsongárdi temetőben, adtak egy parcella számot és eltemették. Az anyósom egyedül nevelte fel a három gyermekét. Miután a férjem is felnőtt lett, fel akarták keresni az édesapjuk sírját, de csak a temető nyilvántartásában találták meg. Sír már nem volt.”

Mezei Ferenc 1940.

Mindkét háború nagyon sok emberéletet követelt a csikmadarasiak közül is. A háborúk idején, a fogság idején nagyon nehezen éltek az itthon maradt családtagok. A feleségeknek nagyon nehéz volt az élete. Rendeznie kellett a családot, nevelni a gyerekeket, elvégezni a gazdasági munkákat, és közben állandó rettegni, hogy mi történik a férjével a gyermekei apjával. Várták a leveleket, értesítéseket. És várták a híreket, az üzeneteket a hazatérő bajtársaktól. A háború végével csak egy része tért haza a fronton harcolóknak. Volt, aki elesett a harcokban, volt, aki eltűnt és nagyon sokan estek fogságba. Hosszas volt a fogság is, sokaknak eltartott hét, nyolc évig a második világháború idején. Ha valaki hazatért, azt felkeresték és érdeklődtek tőle a fogságban levő személyről. Ha jó hírt hallottak, akkor igyekeztek takarítani, hogy illendőképpen várhassák haza, fogadhassák a hazatérőt.  

Bíró Lajos fogságban, Omszkban

Fényképezték a háború ideje alatt is a fronton harcoló katonákat, ilyen képeket küldtek haza a családnak. Akinek sikerült, a fogságban is lefényképeztette magát, és a képet féltve őrizte. Ilyen kép készült Bíró Vilmos édesapjáról, Bíró Lajosról Szibériában, OmszkbanAz első világháború utáni fényképeken már a román katonaruhába öltözött katonákat látjuk. Jött a bécsi döntés, az újabb magyarvilág, a magyar katonaság és a második világháború. Ebből az időből is sok fényképem van. Voltak olyanok, akik fontos tisztséget töltöttek be a katonaság alatt. Bálint István (Erzsik) Horthy Miklós főkormányzó úrnak volt a testőre. Büszke volt rá az egész család, őrizték is a róla készített fényképeket. Kaptam tőlük ezekből. A háború végét ismét a fogság követte. Lukács Ferenc, akinek a sorkatonaságáról is vannak képek, amerikai fogságba került és Németországban volt hadifogoly, fényképeket hozott haza a fogsága idejéről. Legtöbben Oroszországban, Szibériában raboskodtak, mint Both Jenő és Borok Lajos Poltava Karlovkán, Antal Ferenc a 7159/2 lágerben. Sok barátság kötődött a nyomorúság évei alatt. 

Hajdu Áron képesítését igazoló okirat

A második világháború idején bevonult honvédek különböző kiképzésekben részesülhettek, mesterséget tanulhattak. Ezekről a képzésekről igazoló okiratot, bizonyítványt kaptak, amit békeidőben is felhasználtak, így iparengedélyhez jutottak bizonyos szakmákban. Egy ilyen bizonyítvány került hozzám, ami igazolja, hogy Hajdú Áron (Ityim) honvéd aki, 1921. év október hó 12. napján, Csíkmadarason született a m. kir. Székelyföldi honvéd patkolószaki tanfolyamot 1944. év június hó 4. naptól, 1944. év július hó 8. napig elvégezte és az előírt záróvizsgát jeles eredménnyel, letette. A bizonyítványt fénymásoltam. Áron bácsi a háború befejezése után kovácsmester volt Madarason. Miután megalakult a nagy kollektív gazdaság ott lett kovácsmester. Saját kovácsműhelye volt odahaza sok-sok szerszámmal, minden kellékkel. Az a műhely példaképe volt a rendezett munkahelynek. Mindennek pontos helye volt. A falon példás sorban voltak felakasztva a különböző kalapácsok, a másik sorban a fogók és a polcokon is nagy rend volt. Minden munkát végzett, de főleg a tehenek lábára tudott nagyon jó patkót készíteni. Miután elkészítette, úgy forrón hozzádörzsölte a fekete szurokhoz, ettől fényesen fekete színű lett, de ez a réteg megóvta a rozsdásodástól. Mindenki szeretett nála dolgoztatni, mindig nagyon sok munkája akadt. Egészen haláláig dolgozott a műhelyében, végezte a kovácsmesterséggel járó munkákat. 

Márton József őrmester Csíkmadaras, Pál József tizedes (Csíkcsicsó), Antal Albert honvéd Csíkmadaras, Lukács Ferenc honvéd Csíkmadaras, Csáki Albert tizedes (Bögöz,) Győrfi Ferenc (Bögöz) – az amerikai fogság idején,  Németország Poking 1945.

Szerző: 2019. 12. 23.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló