Aranykertben aranyfa, arany bölcső alatta

Babavárás, születés, kisgyermekkor egy székely családban

Barabási László: Magyarul gondolkodni könyvében olvastam: „Nemessé tehet a király, de székellyé csak az Isten.”, és „A székely, már az anyjában is székely.”

Az ember születésével, magával hozza társadalmára, fajára környezetére jellemző tulajdonságait. A székely ember fontos személyiség volt már az anyaméhben. Régen egy édesanya nyolc, akár 18 gyermeknek adhatott életet, mindeniket egyforma szeretettel várta, nemcsak ő, hanem a családján kívüli kis közösség is. Itt a mi falunkban, Csíkmadarason is, ha megpillantottak egy jövendő mamát, rámosolyogtak, ez a mosoly már az érkező új életnek is szólt. Szokás volt, hogy a barátnők, közeli ismerősöm megsimogatták az édesanya hasát, már tudták, hogy a magzat mindent hall, érez. Megérzi, ha rossz ember közelít az anyukához. 

A terhesség, ez egy mai szóhasználat.  Régen áldott állapot, várandós, babaváró szavakat használták. Ha belegondolunk, ez nem teher, nem terhesség, hanem inkább áldás, az újszülött várása. Tudjuk, hogy a baba már ember, lelke van, egyénisége. Már ekkor van közöttük nyugodt, de van gyors és nagyon mozgékony.

Napjainkban egész más állapot babát várni, mint régen. A mai kismamák, a sokféle „bolti”, egyszer használatos pelenkát használnak. Rengeteget. Ez már látószög kérdése, hogy mi az előny, mi a hátrány. Egyik különbség, a gyermekáldás ideje. Régen elég fiatalon lettek anyák az asszonyok, nagyon sok gyereket szültek, nagyon sokat dolgoztak, nagy családokban éltek, több nemzedék is élt egy udvaron. Utolsó pillanatig végezték a napi munkát.  A babakelengye előállítása is más, ami el nem szakadt, az maradt a következő gyermeknek. Pelenkának, minden már elhasznált gyolcsot felhasználtak, kopott lepedőt, inghátat. Ami fontos volt, hogy ha lehetett legyen fehér, legyen kifőzhető a mosáskor. Amikor nekem születtek a gyerekeim, akkor már kimérős fehér gyolcsot, fehér flanelt vásároltunk, felszabtuk négyzet alakúra, gyakran cseréltük, volt egy beáztató tál, volt mosóteknő, de volt egy pléh fazék a pelenkák kifőzésére. Minden mosás után kötelező módon kifőztük. Így mindig megmaradtak fehérnek. 

Nos, most a saját érkezésemről írok. Születésem napján, 1941. augusztus 29-én reggel 6 órakor édesapám és édesanyám elment árpát aratni. Édesapám kaszálta az árpát, édesanyám szedte a markot, ahogy tudta. Én már dél körül jeleztem, hogy érkezni akarok, de be akarták fejezni az aratást. Délután édesanyám hazajött a mezőről, szólt az anyósának, a nagymamámnak, hogy következik a szülés. A faluban nem volt szülőotthon csak Csíkszeredában. Nagyon kevesen engedhették meg maguknak, hogy oda menjenek szülni. Orvos volt Karcfalván, Madéfalván, Csíkszépvízen. Ha valaki komolyabb beteg volt, akkor szekérrel vitték el valamelyik orvoshoz. Itt Madarason két bábaasszony, vagyis szülésznő volt. Úgy képzeljük, hogy az akkori bábasszonyok bizony kitűnő „szakemberek” voltak. Az egyik, Rozáli néni itt a szomszédban lakott, tehát őt hívták be.  Gyorsan előszereltek tiszta vasalt, lepedőt, meleg vizet, mosdótálat, a kis fürösztő teknőt. Este kilenc órakor érkeztem meg, egy jól fejlett kislány képében. Azonnal megfürösztött a bábaasszony, bepókált, és ellátta édesanyámat. Már születésem előtt elkért keresztelni a későbbi keresztanyám. A pólyát, az ingecskéket, a réklicskéket, a pelenkákat Budapestről rendelte meg jó előre. Tehát megvolt minden szükséges babakelengye. Miután Rozáli néni kész volt, odatett édesanyám mellé és következett a névadás. Hát ez nem volt egészen egyszerű, mert a szüleim a Terézia nevet szánták nekem az édesanyám neve után, de a keresztanyám nagyon ragaszkodott a Mária névhez. Végül eldöntötték, hogy legyek Mária-Terézia. Így is jelentettek be. Nagyon szerettem a kapott nevet, amelyből életemen át a Máriát használtam a mindennapi életben.

Régebben azt mondták, hogy árpaaratáskor születtem, mert akkoriban az anya úgy sorolta fel a gyerekei születési idejét, hogy búzavetéskor, aratáskor, kapáláskor, kenderáztatáskor, sarjúcsináláskor, pityókaszedéskor, szénacsináláskor, csépléskor stb. született a gyereke. A gyerek születésének idejét összekötötték az aktuális mezőgazdasági munkálatokkal. Édesanyám például október 15-én, tehát káposztavágáskor született.

Abban az időben még mindig túlsúlyban voltak a magyar nevek. A leányok gyakran kapták az Anna, Julianna, Erzsébet, Rozália, Borbála, Regina, Margit, Irén, Veronika nevet. A Mária név akkor kezdett elterjedni. A fiúk főleg a József, János, István, Ferenc, Áron, Gergely, Lajos, Imre nevet kapták. A kettős név, mint a Mária-Magdolna, Mária-Terézia még nagyon ritkák voltak. Sokszor szükségből adtak kettős nevet. Ennek az oka az volt, hogy az egyházi anyakönyvbe írták be a gyerekeket, és oda csak olyan nevet írtak be, amilyen névvel meg is lehetett keresztelni, vagyis valamilyen szentnek a nevét. Ha úgynevezett pogány nevet adtak a szülők a gyereknek, akkor a kereszteléskor be kellett mondani, még egy szentnek is a nevét. Ez lett a keresztelési név.

 Minden háznál, tehát nálunk is volt kis deszkából készült fürösztő teknő. A két végénél szappantartó deszka volt. A kis teknő még kiszolgálta utánam a három öcsémet is. Az első napokban minden este fürösztöttek. Ebben segített a nagymamám is. Később már csak minden második nap, majd hetente fürösztött édesanyám. Fürdés után feladta a kis ingecskét, réklit, feltette a pelenkát és egy másik pelenkával szorosan betekerte deréktól lefele a testemet, kis sapkát tett a fejemre, volt úgy, hogy kettőt is. Egyik gyolcsból volt, a másik a réklihez tartozott. Máskor egy világos fejkendőt kötött a fejemre. Rátett egy kis plédecskére, annak a három sarkát összehajtogatta, a két kezemet is leszorította két oldalt, majd betekert a pólyakötővel, amit nálunk póka kötőnek neveztek. Hat-hétig kötötte be a kezemet a pólyába, azért, hogy ne kaparjam le az arcomat, vagy ne ijedjek meg a saját kezemtől. Ilyen volt a szokás, mindenki így csinálta. Manapság, már azonnal rugdalózóba teszik, nem kötik „gúzsba”, mint ennek előtte. Volt szép pelenka is, de felhasználtak minden puhább vászondarabot, inghátat, pendelydarabot és más egyebeket a pelenkázásra. Fürösztő teknőből is több változatot készítettek. Volt olyan is, mint a dagasztóteknő, és volt olyan, mint a kis cseber, dongákból készítve.

Bölcső is volt legtöbb háznál, hisz az akkori gyermekáldás még mindig nagy volt, akkor is családonként volt négy, öt, hat, sőt még több gyerek is született. A bölcső, a rengő, a kiságy nem nagyon maradt lakó nélkül. Többféle bölcső volt. Olyan, amelyet kötővel akasztottak fel a gerendára, nagyobb kosár, amit szintén felkötöttek a gerendára. Volt szépen megmunkált, faragott bölcső is, aminek az alján hajlított talp volt, és így lehetett ringatni benne a babát. Olyan is volt, amelynek az aljára szegeztek egy kis úgynevezett lapockát. Ezt a kis lapockát, azért szegezték a bölcső aljára, hogy miközben az édesanya font, kötött, vagy egyéb tevékenységet végzett, a lábával nyomogatta és így ringott a bölcső. Úgy a felakasztós bölcsőre, mint a felakasztós kosárra is köthettek spárgát, amit a ringató a kezében fogott és, ha a baba sírt, akkor húzogatta. Így ringott a bölcső, a rengő. A bölcső is lehetett magasabb és alacsonyabb is. Sokan alacsony bölcsőt csináltattak, hogy azt be lehessen taszítani a nagy ágy alá. Úgy is volt, hogy még nappal is, amíg aludt benne a gyermek betaszították az ágy alá.

Volt olyan is, hogy a babát teknőbe tették. Ez a teknő is főleg a dagasztóteknőhöz hasonlított. Erre a célra csináltatták, ebben is lehetett ringatni, a babát és be lehetett tolni az ágy alá ezt is. 

Engem is betettek a bölcsőbe, ami görbített talpú volt és odatettek az édesanyám ágya mellé. Nagyon közel az ágyhoz, hogy el tudjon érni és ringathasson éjszaka is. Sokszor énekelt nekem altatáskor édesanyám. Nagyon szép csengő hangja volt neki is és édesapámnak is. Fiatalon sokszor szerepeltek énekes népszínművekben, és énekeltek a színpadon. Arra persze nem emlékszem, hogy nekem mit énekelt, de arra pontosan igen, hogy mit énekelt az utánam következő három öcsémnek. 

A gyermekágy, a szülés utáni pihenő nem volt hosszas. Viszont régebben bizonyos szokást be kellett tartani. Születés után negyven napig az anya nem jöhetett ki a csecsemővel a házból. Ezt nevezték „Mária-ágynak”. Annak ellenére, hogy egy háztartásban élt a két család, megvolt a mindennapi tennivaló, el kellett végezni a baba ellátását. A gazdálkodást a többi családtag végezte. A gyermekágyas asszonyt és a babát, már közvetlenül a szülés után meglátogatták a legközelebbi asszonyok, a rokonok és a szomszédok. Ez volt a babalátás, ami abban az időben kétféle volt. A kicsi látás közvetlenül a szülés után. Ilyenkor egyedül jött el a látogató asszony, elsősorban a kismama édesanyja, testvérei, sógornője, komaasszonyai, szomszédasszonyai. Hoztak madártejet, köménymag levest, gyümölcslevest, esetleg húslevest is. Vittek húst is, melléje pityókát, laskát. Minden napra jutott egy ilyen látogatás. Ez alatt nem kellett főznie a gyermekágyas asszonynak, felmentették őt ez alól.  Később következett a nagy látás Ilyenkor a férjek is mentek. Vittek becsinált levest, amit csirkehússal, bárányhússal, vagy borjúhússal készítettek. Ezen kívül fánkot, csörögét, vagy palacsintát és egy liter pálinkát. Majdnem minden napra jutott egy-egy babalátás, így segítettek a beteg asszonynak a főzésben, mert a levesből másnapra is maradt. A kenyeret a háziak adták a vacsorához. Hozzánk is sokan jártak babalátók, amikor édesanyám gyermekágyas volt. A keresztelő rendszerint negyven nap után következett rendesen. Voltak kivételek. Születésem után két hétre nagyon beteg lettem, ezért Hallay Edit, a tanítónő és Bíró Gyuláné Anna gyorsan elvittek a paphoz keresztelni, nehogy pogány módra, keresztelés nélkül meg találjak halni. Így meg volt a keresztelés, de nem volt radina. Erről Barabási László így ír: ”A radina látás  értelme – Isten magas, jelentős adománya.” Szerencsére nem haltam meg, így egy hétre rá nagyobb készülettel jöttek el. Kereszteléskor volt radinájuk (keresztelői ünnepség, vacsora) a testvéreimnek, de csak szűkebb körben voltak azok is. Itt szeretnék még megemlíteni egy dolgot a keresztanyámmal, Hallay Edittel kapcsolatban, aki a magyar világban tanított itt. Magával hozott egy kis vesszőből font, lakkozott kosarat, aminek egy füle volt. Ez nagyon tetszett a madarasiaknak, elnevezték Edit kosárnak, más is rendelt ilyent.

A kisbabát az édesanya szoptatta. Nem nagyon volt olyan, hogy tehéntejet adjanak neki. A szoptatás magától értetődő volt. A szoptatás ideje elég hosszú, legalább tíz hónap, egy év, másfél év. Sokszor egy újabb várandósság szakította meg. Minél későbben választották el a gyermeket, annál nehezebb volt ez. Megtörtént az is, hogy a gyerek már járt, beszélt, kis széket vitt az anya után és le akarta ültetni, hogy őt szoptassa meg. Az elválasztásra is különböző módszerek voltak. Például a mellhez betettek egy hosszúszőrű ruhakefét, ehhez érintették, hozza a gyermek kezét. Máskor a nagyszülők elvitték magukkal az unokájukat, hogy ez alatt felejtse el a szopást. 

Sokszor, ha sírt a gyermek és nem volt idő vele foglalkozni, akkor készítettek neki egy cumit helyettesítő szopókát. Vettek egy darab gyolcsot, amolyan kisebb zsebkendőnyit, tettek bele kenyérbelet, köménymagot és cukrot, annyit, hogy elférjen a baba szájában. Középen megkötötték, és hagytak egy nagyobb részt a kötés fölött. Miután megnedvesítették a kis csomagot, betették a baba szájába, hogy szopogassa. Tetszett neki az édesség és rá is kapott erre. Nem éppen szemet gyönyörködtető látvány volt a baba szájából kilógó rongydarab, de szükség volt erre, hogy ne csússzon be a szájába. Olyant is hallottam, hogy a csomagocskába darált mákot és cukrot tettek. A mák elbódította a gyermeket, aki így el is aludt.

Keresztelés előtt, de főleg az első hat hét elteltéig nagyon sok szabályt be kellett tartani. Ezekből néhány következik:

– Az anya nem meríthetett vizet a kútból.

– A baba ágyába tettek egy ollót és seprűágat, hogy tartsa távol a gyerektől a rossz szellemet, és hogy, ne “vihesse el” el senki az anya tejét.

– A baba párnája alá rózsafüzért tettek, hogy az megvédje a gonosztól.

– A rózsafüzért felakasztották a baba fejéhez közel.

– Fordítva adták fel az ingecskét, a kis sapkára piros pontot hímeztek, a baba homlokára korommal pontot tettek, mindezeket azzal a céllal, hogy ne igézzék meg, ne verjék szemmel.

– Nem hagyták egyedül a szobában keresztelés előtt.

– Nem vitték ki az utcára, nem vitték sehova keresztelés előtt.

– Abban az esetben, ha kellemes tavasz, nyár, vagy ősz volt és mégis ki akarták vinni az utcára, akkor elmentek a legközelebbi utcai kereszthez, a déli harangszó, vagy az esti harangszó alatt az anya háromszor megkerülte a keresztet a babával, és közben elmondott egy Miatyánkot és egy Üdvözlégy Máriát.

– Ha nem volt közelben kereszt, akkor a rózsafüzért bekötötték a baba pólyájába.

– Abban az esetben, ha idegen jött a házba, attól elvárták, hogy amikor a babát megnézte, akkor mondja a következőket: „Ptü,  ptü nem igézlek meg!”

– Elmenés előtt a vendég kitépett néhány cérnaszálat, mosztikát (nagyon apró darabkákat) a ruhájából és a következőket mondta: „Nem kell se tejetek, se álmotok, sem a kicsi bubátok!” Ez volt a fancsika vetés. A fancsika kis rongydarabka, szövetdarabka, vagy posztódarabka volt.

Ha minden intézkedés ellenére is a baba megbetegedett, vagy az anya teje elapadt, akkor különböző ráolvasásokkal, kuruzslásokkal próbálták helyrehozni a dolgot. Az igézés ellen vizet vetettek, ami abból állt, hogy a kályhából kivesznek egy izzó parazsat, beledobják egy pohár vízbe, imádkoznak fölötte, majd megitatnak a babával egy kortyot, megkenik a homlokát, halántékát és a mellét hüvelykujjal, kereszt formában. A tej visszahozása érdekében ezt, azt etettek, itattak a kismamával, és különböző varázsigét mondogattak.

Sokszor volt olyan eset, hogy egy közeli rokonságon belül két egykorú kisbaba is volt. Ilyenkor egymás babáját is szoptatták. Ilyen eset volt a mi családunkon belül is. Egyszerre, nagyon kevés eltéréssel született a nagymamámnak édesapám, és a dédnagyanyámnak egy kislánya. Ők voltak abban a helyzetben, hogy ha a nagymamám el kellett menjen valahová, akkor a dédnagyanyám megszoptatta a saját kislányát és az unokáját is. Viszont, ha a dédnagymamámnak volt munkája, akkor a nagymamám szoptatta édesapámat és a saját testvérét is. Ha nem voltak rokonok, csak szomszédok, akkor is így segítették egymást. A régi falusi élet alapja minden téren, az egymáson segítés volt és ez kölcsönösség elvén alapult.

Mindenki igyekezett, hogy a születéstől számított hat héten belül legyen meg a keresztelő. Kereszteléskor a keresztszülők – kolozsnát – vittek. Vásároltak két szál gyertyát, amit az alsó felükön új fehér gyolcsba csomagoltak, a felső részre szalagokból csokrokat kötöttek. Ha kislány volt a keresztelendő gyerek, akkor rózsaszínű szalag volt felül, mellette piros, vagy fehér, ha fiúcska volt, akkor világoskék szalag volt és mellette fehér, vagy piros. Egészen felül keskeny szalagból kötöttek csokrot és ide egy kis bokrétát tettek apró virágokból, a zöld virág főleg aszparágusz volt. Kereszteléskor a kezükben tartották meggyújtva a gyertyákat. 

Miután a szertartás meg volt, az egyik gyertyát otthagyták a templom részére, hisz akkor csak gyertyák világítottak a templomban, és abból elég sokra volt szükség. A főoltár körül, a mellékoltárok előtt, a szobrok mellett, a két nagy lecsüngő csillárban mind-mind gyertyák égtek. A mise kezdete előtt gyújtották meg egy hosszú nyélre erősített gyújtóval, a koppantóval.Legtöbbször a gyermek bejelentése az egyháznál a keresztelő alkalmával történt, akadtak érdekes esetek is. Az 1920-as években történt a következő. Egy családban fiúgyermek született. A család neki a János nevet adta. A keresztelő előtt a keresztszülőket megkínálták pálinkával. Be is poharaztak és elvitték keresztelni a gyermeket. Amíg mentek elfelejtették a gyermek nevét, így a József nevet mondták be. Megtörtént a keresztelő, volt radina is. Ment tovább az élet. A fiúcskát otthon és mindenhol Jánosnak szólították. Nemsokára újból fiú született a családban. Mi legyen a neve, hát legyen József. Neki is megvolt a keresztelője, Józsefnek íratták be. Telt az idő, és csak akkor derült ki a dolog, amikor hivatalos okmányokra, a keresztlevélre is szükség volt. Gondot okozott, főleg a sorozásnál, a katonai behívónál az, hogy ugyanabban a családban két gyerek viselte a József nevet.

Legtöbb esetben otthon szült az asszony. Aki már több gyermeket is szült, az nem is félt ettől, és általában a sokadik szülés gyorsan lezajlott. Történtek olyan esetek is, amikor az erdőn jöttek a szülési fájdalmak és nem ért haza az asszony. Két ilyen esetet mesélt el Bálint Dénesné Ágnes néni. „Voltak olyan családok, akiknél a pásztorkodás apáról fiúra öröklődött. Sokszor nemcsak a pásztor töltötte az egész nyarat az erdőn, hanem a családja is. Ilyen család volt annak idején az Ördög Istváné is. Ők legtöbbször a meddő teheneket (olyan tehenek, amelyeket nem fejtek) őriztek. Tavasszal költöztek fel az erdőre, ott maradtak addig, amíg haza hajtották ősszel az állatokat. Az apával ott volt a hat gyermek is. Főzött nekik az apa, rendben tartotta őket. Amikor jó meleg volt a Madaras patakban meg is fürösztötte őket. Bele állította a patakba pucéron, és házi szappannal mosta meg őket. Volt visítozás, mert, amikor a fejüket mosta, a szappan csípte a szemüket. Mindig tisztán tartotta a gyerekeket, akik neki segítettek a pásztorkodásban. Az anya, Bogács Borbála, itthon rendezte a gazdálkodást, sokszor vitt fel ételt az erdőre, ahol a kicsi ház, és az állatok voltak. A hetedik gyermekét várta, már az utolsó hónapban volt, amikor levest és más ételt vitt fel az erdőre. El is rendezett ott mindent, jött haza. Hagyogatta a férje: „- Aztán vigyázz, el ne ess, amint mensz haza!” Ahogy jövögetett az erdő között, elfogta a szülési fájdalom. Egyedül volt. Gyorsan következett a szülés is a Borkáén. Szőttes rokolyában volt rajta, kötény volt előtte. Levette a kötényt, belecsomagolta a kicsi babát és jött haza.

Egy másik alkalommal S. M.-né ment az erdőre takarni, ő is a kilencedik hónapban volt. Előzőleg már szült három gyermeket. Őt a Nyíren érte a szülési fájdalom, és ott is született meg a negyedik gyermeke, egy kislány. A férj szekérrel hozta haza az anyát és a babát, akit nem viselt meg ez szabadban történt szülés, szép, ügyes kislánnyá cseperedett fel.”         

Amikor megszületett a kisgyermek, akkor meg szokták kérdezni „Mitek született, leányka, vagy gyermek?” Régen a fiúcska volt a gyermek, a kislány leányka. A leányka nem gyermek, szokták mondani. A férjre mondták, ember. Így szoktak kérdezni utána: „Mit csinál az embered, az urad?” Ebből következett, hogy az asszony nem ember. Ha több gyermek volt, akkor így számoltak be erről: Van két gyermekem és három leánykám.

Tehát eltelt a hat hét, megkeresztelték a gyermeket, de az anya még nem volt felszabadítva. Ezért egy másik kötelező szokásnak kellett eleget tennie. Be kellett mutatnia gyermekét a templomban. Ez volt a szabadulás. A hat hét elteltével édesanyám is ennek tett eleget. Elhívta az egyik komaasszonyát, fehér fejkendőt kötöttek a fejükre. Bepólyáztak engem és becsomagoltak egy új törölközőt is. Elmentek a templomban, de előzőleg szóltak a plébánosnak, aki akkor Szabó Gyula volt. Édesanyám karján velem és mellette a komaasszonyával bement a templomba a Szent Antal melletti ajtón. Ott várta a plébános, aki stóláját rátette az édesanyám kezére és, úgy mentünk az oltárhoz. Ott egy rövid szertartást végzett a plébános úr, majd a sekrestye felőli oldalon bemenve megkerültük hátulról az oltárt. Az oltár előtt letérdelve ért véget ez a szertartás. Végével átadták a plébánosnak a törölközőt. Ezután már lehetett menni bárhova a babával. 

Az egészen kicsi babákat dunyhába tették, és ha hideg volt, akkor a fejükre még kicsi hárászkendőt is tettek, egészen eltakarták az arcukat a hárászkendővel, ami főleg fehér színű volt. Csak később, amikor nagyobb lett, akkor tették pokrócba, ha valahová elvitték otthonról.

A keresztelés, a komaság kölcsönös volt. Mindig olyant hívtak keresztelni, aki előzőleg volt babalátóban és, aki el is kérte keresztelni a gyereket. Ha valaki keresztelt már egy másik családnak, akkor köteles volt elhívni keresztszülőnek, amikor abban a családban is gyerek született. Nagy tiszteletben tartották a komák egymást. A keresztszülőség majdnem egész életre szóló kapcsolatot, és ugyanakkor kötelezettséget jelentett. Régen az elsőáldozáskor adtak valami ajándékot, jelképest, a katona vacsorán, már több ajándékot kellett adni. Következett a lakodalom, amikor a keresztszülő jelentősebb szerephez jutott, így az ajándék értéke is nagyobb kellett legyen. Ez az ajándékozás mára bővült. Az elsőáldozás alkalmával, a kicsengetéskor bizony jó nagy pénzösszegre van szükség.

Az első hat hét eltelte után kiszabadult a baba keze is. Továbbra is pólyázták, de nem olyan szorosan, és néha felszabadították a lábacskákat, hogy rugdalózzanak. A baba a bölcsőből a kiságyba került, amiből szintén több fajta volt. Készíttettek rácsos babaágyat, olyan magas ráccsal, hogy a felálló baba bele tudjon kapaszkodni.  Ez lehetett olyan, hogy körben voltak a rácsok és olyan, amelynek egyik oldala kivehető volt. Olyan ágyacska is volt, aminek alacsony lábai voltak, és be tudták taszítani a nagy ágy alá. Ahol több kisgyermek volt ott olyan megoldást is választottak, hogy készíttettek két oldal rácsos keretet, amit nyitogatható sarkakkal kapcsoltak össze. Ezt a két rácsot derékszög alakban rászerelték a heverő egyik oldalára. Így két oldalon volt a fal és két oldalon volt a rács. Amikor a baba már elmúlt három hónapos, akkor már nadrágocskát, kezeslábast is húztak fel neki és a lábára kis bocskort húztak, amit horgoltak, vagy kötöttek.

A babák öltöztetése attól függött, hogy a család milyen anyagi helyzetben volt. Ha sok volt a gyermek, akkor az egymástól örökölt ruhákat viselték. Legtöbbször mezítláb jártak, bugyikat, pedig nem nagyon viseltek. Kiskoromban, már a fiúcskák nadrágot húztak. Kimaradt a köntös viselése, mert az 1900-as évek elején, még amikor édesapám volt kisgyerek, a kisfiúkra is köntöst adtak. Bizony a sok mezítláb járás során sokszor ütötték meg a gyerekek a lábujjkájukat, szakadt fel a köröm, horzsolódott le a bőr. Ilyenkor útilaput tettek rá, egy gyolcsdarabkával bekötötték és lehetett szaladni tovább. A háború után, amikor a lábbeli nagy gond volt, akkor mi is jártunk mezítláb. Bizony-bizony a sok mezítláb járás meglátszott a lábakon. Beleivódott a mocsok, a kosz. Jól meg kellett mosni esténként. 

A féléves kisgyerekkel már többet foglalkoztak, tanítgatták, mondókákat mondtak nekik, játszadoztak velük. Sokszor játszottuk nagymamámmal és édesanyámmal is a következő játékokat

Csípi, csíp csóka…

Kerekecske, dombocska…

Ez elment vadászni… 

Sűrű erdő, kopasz mező…

 Áll a baba áll…

Kis játékok fél év után:      

Gyí lovam Barassóba,

Mit veszünk a leánykának?

Csenget, bogot a nyakára,

 Egy nagy vesszőt a likára.

Édesanyám sokszor énekelgette a Csörgedező kispatak dalocskát. Nagyon kellemes, fülbemászó dallama van. Hamar elaltatta ez a dal a kisgyermeket.

Gyakran mondogatta a következő versikét, hamar meg is tanultuk.

Aranykertben, aranyfa,

Arany bölcső alatta,

Arany csengő muzsikál,

Arany mókus szundikál.

Csini, csini kisbaba,

Édes anya csillaga,

Álmodj szépet,

Álmodj jót,

Arany diót, mogyorót.

Egy másik nagyon szép vers, amit meg is tanultam később, amikor már nagyobb lettem a következő:

Karácsony éjjelén bezörget a postás,

Itt lakik Bolgár Juliska?

Hoztam neki skatulyát,

Skatulyában kisbabát,

Küldte az angyalka,

Hogy játsszék vele Juliska.

Egészen kicsi korban tanították meg a kis kezeket összetenni és mondogatni: Babba Mária, segítsd meg a kicsi babát! Később keresztet is vetettek, étkezés előtt és utána imádkoztak. Este elmondták a gyerekek esti imáját, reggel, pedig a reggeli imát. Megtanították, hogy, amikor harangoznak, akkor keresztet vetünk. Amikor nagyobbak lettek a gyerekek legtöbbször közösen imádkoztak. Régebben nem vette el az időt a televízió, az Internet. Sokkal melegebb légkör volt a családokban. Kiskorukban tanultak meg Istenben hinni és imádkozni.

Telegetett az idő és a babából kisgyermek lett, aki sokat mászkált a padlón, kapaszkodva a bútorokban felállott, már ki is ment a házból, és egyedül is eljátszogatott. Nem sok játékszer volt. Legtöbbet házilag készítették. A boltokban lehetett venni porcelánfejű babát, aminek a testét világos színű vászonból varrták, amit fűrészkorpával, gyapottal töltöttek meg. Lehetett öltöztetni, vetkőztetni. Édesanyám varrt neki még ruhácskákat, hogy legyen, amibe felöltöztessem. Addig nem volt baj, amíg ki nem lyukadt valahol a teste, mert akkor hullott ki a fűrészpor, vagy a gyapot belőle. Készítettek rongybabát is kenderkóc hajjal, rajzolt arccal, amit rendszerint pólyálgattunk, altatgattunk. Volt rongylabda és szőrlabda is, amellyel már a három évesnél nagyobb gyerekek játszottak. Szőrlabdát én is készítettem, amikor már iskolás lettem. Volt tehenünk, amelynek a szőrét vakaróval szokták tisztítani. Ilyenkor a kihulló tehénszőrt eltették, összegyűjtötték. Ezt vízben áztattuk, és addig nyomogattuk, préselgettük, gömbölyítettük, amíg kész lett a labda. Ez nem ugrott, de jól lehetett dobni vele. A rongylabdát úgy varrták. Egy vászondarabot varrtak össze labda alakúra és töltötték meg puha ronggyal.

A másik játék, amit odahaza játszottak a gyerekek, a hintázás és a lipinkázás volt. Nálunk, nagytatáméknál a kisebbik szekeres színben volt felszerelve hinta. Nem egyszerű egyszemélyes, hanem olyan, mint a vonat. Két gerendára rögzítették a láncokat egymástól körülbelül másfél méteres távolságra és ezekre a láncokra tettek rá egy deszkát. Így többen is fel tudtunk ülni egyszerre. Sokszor jöttek az unokatestvéreink, a szomszéd gyerekek és négyen, ötön is ráültünk erre a hintára egymás mögé. Visítoztunk, kacarásztunk hintázás közben.

A lipinkát is könnyen el lehetett készíteni. Egy facsutakra rátettünk egy deszkát, és már kész is volt, lehetett lipinkázni.    

Ahogy a kiságyból kinőtt a gyermek, nagyobb fekvőhelyre volt szükség. Az is nagy dolog volt, hogy a tüzelővel spórolni kellett. Így a lakószobákat úgy rendezték be, hogy minél többen tudjanak ott aludni. Általában két nagy ágy volt bent, ezen kívül még padágy. Sokszor két nemzedék, sőt három is aludt egy szobában. Az ágyakban szalmazsák volt. A szalmazsákokat meszelés után töltötték újra. Jó tömött, vastag volt.  Ahol sok gyermek volt a negyvenes években, olyan is volt, hogy egy széles, deszkával lerakott priccset tettek be, amire alul csak csergét, pokrócot vagy rongyszőnyeget terítettek és ezen még öt gyermek is el tudott aludni egymás mellett.

Az étkezés is másképp zajlott egy sokgyermekes családban. Egyszerre nem fért mindenki az asztalhoz, ezért a gyerekeknek külön asztaluk volt. 

Ezt evőpadnak hívták.  Emlékezetem szerint ez a kisasztal lehetett egy 90×90 cm-es lappal és 50 cm-es lábakkal. Voltak kicsi székek is, de olyan is volt, hogy körben térdeltek evéskor. A kisasztal közepére kitették a lábasban az ételt, mindenki kapott kanalat, és abból a lábasból evett minden gyermek Tanították a gyerekeknek, hogy szépen egyenek, ne szürcsöljenek, ne csámcsogjanak, ne verekedjenek evés közben.  Amikor valaki gyorsan és sokat akart enni, akkor mondták: „Úgy eszik, mint a sáska.”, vagyis falánkul, mohón és sokat eszik. Szintén ilyen alkalommal mondták: „Nyeli, mint a gólya békát. Nyeli, mint a béka a nokedlit.”, vagyis mohón eszik, megrágás nélkül nyel valamit. Volt, hogy valamilyen ételt, például kolbászt el kellett osztani a gyerekek között, és volt olyan is, aki gyorsan még többletet szerzett Akkor azt mondta az édesanya: Nem csak érted halt meg Krisztus. A felnőttek asztalára is gyakran tették ki egy lábasban az ételt és abból kanalazott mindenki. A levest főleg tányérokból ették. Már akkor kezdtek kimaradni a cseréptányérok, helyette mázas pléhtányérokat használtak. Aztán amikor három éves lett a kisgyerek, mehetett volna óvodába. Csak nagyon kevés gyereknek jutott ez ki.    

Már kicsi korban igyekeztek a gyerekeket bevonni a munkába. Gabonát adtak a kislányok kezébe, hogy szórja oda a majorságnak, ha volt nyúlketrec nyulakkal, akkor markonként adták a zöld füvet nekik. Megtanították, hogy ne féljenek az állatoktól. A cicáknak tejet adtak, a kutyáknak csontot dobtak a gyerekek.

Írta:
Tankó Molnár Mária
Written by
Szerző: 2019. 11. 15.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése