Katonaélet hajdanában Csíkmadarason (1.)

Karácsony 1917.

 „Szépek a katonák, de csak éppen nézni, kinek kedve van, szabad megpróbálni.”

Nagyon sok dolgot megőriztem, nemcsak az emlékeimben, gondolatban, hanem tárgyi mivoltukban. Régi fényképek, képeslapok, könyvek, jegyzetek, írások vannak, a tarsolyomban. Még annak a nemzedéknek vagyok a tagja, aki mindig arra gondolt, „nem dobom el, egyszer még szükségem lehet rá”. És valóban sok-sok minden „előkerült”, miután úgy döntöttem, hogy leírom a régi történéseket, emlékeket. Már több dolgot fel is használtam. Nemrég eszembe jutott, hogy van a kemény fedelű füzet, amibe a néhai férjem jegyezgetett. A füzetbe, akkor kezdett írni, amikor 1956. március 2-án bevonult katonának Dorohoiba. Az első részében a katonai oktatás leckéit jegyezte be románul, felétől hátra versbe szedte a katonaságát, az élményeket, amit átélt itt Dorohoiban, majd Marosvásárhelyen. A leszerelése után helyezték át ide, Madarasra, itt hozott össze a sors minket, itt élt haláláig. Mára már megsárgultak a lapok, a ceruzával írt sorok halványultak, de a pennával, tintával írt szöveg, az, nem. Elővettem a füzetet, kicsit elmélkedtem, elhatároztam, hogy most előszedem a többi anyagot is, amit a katonaságról gyűjtöttem.

A férjem nagyon sokszor mesélt a katonaságáról, a kezdeti nehézségekről, majd Marosvásárhelyről, ahol már könnyebb volt katonának lenni. Sokszor olvastam el a „rímbe” szedett emlékeit, a versszerű leírást. A szakaszokat római számokkal jelölte. Most csak keveset idézek:

Tankó-Molnár Péter, a férjem, Marosvásárhelyen a katonatársakkal 1957.

„ A kaszárnya kapuja, / Végig ki van tárva,/ A sok bús, új regruta, Befogadására./ Lehull a regruta, / Göndör, vagy szálas haja, /Nincs attól menekvés, / Bárkinek is fia.

Leveti itt a civil ruhát, /Kap helyette, inget és gatyát. / Jó bő méretűt, / Nem neki szabták./ Így élünk mi a kaszárnyába, / Aki nem hiszi, járjon utána. /Vagy lépjen a baka helyébe. / Akkor majd beszedi ő is a begyébe./”

Gyerekkoromban már az ötödik osztály kezdetekor sok tanuló kimaradt az iskolából. A leánykák szolgálni mentek, a fiúk nagyobbik része odahaza belekapcsolódott a mezőgazdasági munkába, vagy beállt szolgálni, esetleg mesterséget tanulni valamelyik mesteremberhez. Azok a legények, akik szolgálni voltak, vagy inaskodtak, a katonai sorozásra hazatértek a faluba. A besorozás Csíkszeredában volt, utána várták a katonai behívót. A katonaság időtartama változott. Sorozáskor a legény kedvese bokrétát tett kedvese kalapjába. Az első világháború körül sokkal hosszabb időre vonultak be, később rövidebb lett a katonaság ideje. A katonaság mindenképpen egy személyiséget formáló idő volt a férfiak életében. Addig nagyon sokan, alig mozdultak ki a falujukból. Bevonuláskor utaztak el távolabbra, sőt a háborúk idején nagyon messzire is eljutottak.

A besorozott legények megkapták a katonai behívót. Előzőleg egy asztalosnál megrendelték a kuffert, ráfestették a legény nevét is. Ebben a kofferben voltak kis rekeszek is, amit külön be lehetett zárni. Már jó előre beleraktak minden szükséges dolgot a katonaládába és készültek katonavacsora megtartására. A család helyzetétől függően tartották a katonakísérőt. Vagy csak egészen szűk körben, a család keretén belül, vagy olyant, amelyen részt vettek a rokonok, komák és a fiatalság is. Erre már előzőleg rákészültek és a bevonulás előtti napon, tartották meg. Több fogás ételt is főztek.  A katonavacsorán ott volt a legény szeretője is, az, aki a sorozáskor a bokrétát tette. A katonavacsorán résztvevők pénzt ajándékoztak a legénynek. Általában a korai vonattal vonult be az elosztó helyre, így a vonat indulásáig tartott a mulatság. Az állomásra az egész vendégsereg ki kísérte. A legények egy rúdra húzták a kuffert, és közülük kettő vitte. Egész úton énekeltek és a zenészek húzták a katonadalokat.

A legényt elvitték az elosztó helyre. Innen küldték vonattal tovább az alakulathoz. Izgalomban élt a család, nem tudták hol lesz majd katona. Nemsokára megérkezett az első értesítés az újonctól, amelyben közölte, hogy hol van és megírta a címét. Bevonuláskor általában a gyengébb ruhába öltöztek fel, hogy ha a hazaküldéskor el találna veszni a civil ruha, ne legyen nagy kár. Tehát miután beöltöztek a katonaruhába, becsomagolták az otthoni ruhát, és postán haza küldték. Olyan is történt, hogy hagytak ott maradt néhány ruhadarabot, amit később a felmosásokhoz használtak fel, amikor takarítani kellett a kaszárnyában.

Nagyon sok fényképet őrzök, amelyek a katonaság idején készültek. Egy részük már több mint száz éves. Egy olyan fénykép hátáról másoltam le a következő szöveget, amelyet 1906-ban, tehát 113 évvel ezelőtt készítettek katonaság idején.

,,Ezen fénykép megbecsülendő a hátramaradottaktól is. Mint katona pajtások kölcsönösen adtunk egymásnak a 14 i világháború előtt 1906.ik évben. Csíkmadarasi Imre Ágostont ábrázolja. Megnősülésünk után Keresztkomasággal tiszteltük meg egymást Szerető komája Márk Ágostont ki született 1882. Május hó 31-én. Szerető komaasszonya Szabó Zsuzsanna ki Született 1889. évben Dánfalván.”

Még békeidőben is hosszas volt a katonaság régen. Több évre vonultak be és ritkán mentek szabadságra. A család nagy izgalommal várta a leveleket, értesítéseket. Ez a gond még fokozódott a két háború idején, amikor minden nap, minden hét, minden hónap nagyon hosszúnak tűnt, ha nem érkezett hír a frontról. Egy ilyen frontról érkezett levelet találtam 1914-ből. Ördög Áron írta szüleinek egy fénykép hátára. Ezt a levelet is szó szerint másoltam le.

Ördög Áron regruta bevonulása katonának 1910.

,,Kelt Emlékem Képem A Harcos Barátaimmal.

Búcsú a csatából, Kedves Szüleim most adom tutukra utolsó levelem küldöm a számukra. A jövő holnapra van kitűzve a cél Hol tudom ott talál engem is a veszélj. Idegen országnak népes határán sok szegén legénynek testében kár. Hol fegyver hol kardnak halik az zörgése sok szép ifijunak lejár az élete. Kedves szüleim én aszt nem tudom a Teremtő Isten hogy rendelte sorsom. Én és sok fijuk oda fogunk meni ahol nagyon sokan meg is fogunk halni. Édes jó szüleim kik ithon éltek a nagy Úristentől Boldogan Éljetek, hogy ha a csatába el találok halni azért jó szüleim ne fogjatok sirni. az ellenséggel hanem sok anyának kedves gyermekével. Az egek urától kérjenek vigasztalást, nekem pedig inen dicső szabadulást. Mert mindenkor biztam az egek urában majd ő gondot visel honvéd káplárára. Kedves jó szüleim, édes testvéreim Sok jó Barátaim kedves rokonaim fáj a szivem, ha rátok gondolok kivánom Istentől legyetek boldogok. Kötöm a hátamra közben a fegyverem. Kedves jó Szüleim kik hazákba vagytok. Ha meghalok értem ne busuljatok. Értem nagyon sok könyet ne hulasatok. Kedves szüleim köszönöm, hogy föllneveltetek az ég bő áldása maradjon veletek. 

Ördög Áron tizedes 1914.”

Ez az Ördög Áron szerencsésen hazatért a frontról, családot alapított. Itt élnek a faluban az unokái, dédunokái és ükunokái. 

Sebesültek az első világháborúban, köztük Bálint Dénes, és Antal Domokos Munkács 1918.

Anyai ágon a dédapám Antal Dénes volt, aki 1861-ben született egy 12 gyermekes családban. Az első felesége Antal Anna volt. Bizonyosan a rokonok közül valaki nagyon sokat szimmogott, így kapták a Szimmancs mellék nevet.  Három gyermekük született: Anna 1890-ben, Domokos 1897-ben, és Dénes. A nagymamám, Anna volt a legidősebb. A dédapám felesége, Antal Anna meghalt, a második felesége Kedves Zsuzsanna lett. A két fiú katonasorban volt az első világháború idején. Dénes elesett a harctéren, csak Domokos tért haza, de ő is rokkantan. A lövészárokban lefagyott mindkét lábfejének az első része, mind a tíz lábujja. Sokáig volt a kórházban Munkácson, együtt, a szintén madarasi, Bálint Dénessel, akinek a jobb lábát combközéptől amputálták egy bombarobbanás után. A kórházi kezelés alatt több fényképet is készítettek róluk. Ezeket kaptam meg Antal Dénes bácsitól, a Domokos bácsi legidősebb fiától. Nagyon különleges régi képek az első világháború idejéről. Ez is egy történelmi dokumentum. Domokos bácsit úgy ismertem meg, mint, aki nagyon rövid orrú kemény rendelt bőrbakancsban, bőrcsizmában járt. Sokszor bot volt a kezében, de ennek ellenére minden gazdálkodásmunkát elvégzett, nem is keveset, mert nagyon sok szántóföld, rét és erdő tulajdonosa volt, és sok állatot is tartottak. Feleségül vette Antal Borbálát (1906).

A munkácsi kórházban készített fényképen rajta van egy másik madarasi, Bálint Dénes is. Ő is a rokonsághoz tartozott, hiszen ő volt az apai nagynéném Péter Róza apósa. Miután hazajött a háborúból, az elvesztett láb helyet, falábat viselt. Rá volt szíjazva a combcsonkra. Két mankóval járt. Igyekezett a lehető legtöbbféle munkát elvégezni. Mivel rokkant volt kocsmatartási engedélyt kapott. Egy nagyobb szobában volt a kocsma, söntéssel, hosszú padokkal, lócákkal. Ő szolgálta ki az italozókat. Vasárnaponként az udvarukon tartottak délutáni táncokat.

Csődörös huszárok, jobb oldalon Bíró Lázár nagytatám 1910.

A Bíró nagyszüleim 1910-ben házasodtak össze. Egy takaros lakásban laktak. Miután a  lányok férjhez mentek, a nagybátyám megnősült, nagyszüleim a konyhában aludtak. Lakószobaként használták. Volt benne egy magas ágy, hosszú lábakkal, be lehetett tenni sok mindent alája. Az ágy mellett a falon falvédő, olyan, mint, amilyen az ágytakaró. Minden nap takarosan bevetette nagymama az ágyat. Volt egy kasztén, egy pad, egy asztal, mellette székek, vizes pad, ahol a vedret tartották. A kályha felett edénytartó. Szentképek voltak s falon. A Bíró nagyszüleim ágya felett volt egy nagyméretű kép a falra akasztva. Színes, piros-fehér-zöld szalagdísz is volt rajta, egy lovon ülő huszárt ábrázolt. Nagytatám büszke volt rá, hisz ő huszár volt a katonasága alatt. Csak évek múltán figyeltem meg, hogy csak az arc az övé, rá van retusálva egy sablonos alapra. Ennek ellenére nagy tiszteletben tartották az örökösök, hiszen még halála után is ott maradt a falon, a majdnem száz éves helyén. Maradt nagytatámtól egy csoportkép. A hátán a következő felirat volt: „1905-beli Csődörös huszárok Homoród, a Magyar Királyi Méntelep első osztálya.” Bíró Lázár nagytatám magas, szép szál fiatalember volt, tehát éppen huszárnak való. Késő öregségében is kihúzta magát, bizonyos határozott testtartása volt, úgy jött mindig hozzánk az úton.

Sok minden átalakulóban van. Sok új dologgal kell megismerkednünk, de nagyon sok minden kimarad a régi szokásokból. Majd egy ideig emlegetni fogják, aztán volt, nincs, elfelejtődik. A régi szokások, hagyományok kerülnek a feledésbe. Kiskoromban nem tudtuk levenni a szemünket a nagytatáinkról, amikor a katonaságról, a frontról, a harcokról, más országokról meséltek. Előkerültek a négyágú, számunkra nagyon érdekes, nemzeti színű szalagon lógó csillagok, kitüntetések. Katonaképeket vettek elő, azokról meséltek. Nagy kincsek voltak azok, féltve őrizték, hiszen nekik mindenikhez fűződött valami emlékük. Haláluk után elvesztődtek ezek a kitüntetések is. Gyermekként talán nem is értékeltük, hogy mit is jelentenek. Különösen a Péter János nagytatám elbeszéléseit szerettük. Nagyon színesen, érdekesen mesélt nekünk. Neki is volt egy kis füzete. Sok katonadal volt benne. Még el is énekelgette ezeket nekünk. Ezekből válogattam.  A versek mellett összeállítás az első világháború idején készült fényképeimből.

Antal Áron 1922.

Koncz Gyula ezredes 1914

1. Ha bemegyek a sorozó szobába,

Ingem, gatyám levetem az asztalra.

Ingem, gatyám, ej-haj, leteszem az asztalra,

Könnyes szemmel úgy nézek az urakra. 

Ha kijövök a sorozó szobából,

Könnyeimet letörlöm az orcámról,

Könnyeimet, ej-haj, letörlöm az orcámról,

Bogács Dénes 1918.

Antal Gergely1906.

Úgy búcsúzom el a gyönge rózsámtól.

 

2.Marsadjusztingban voltam egész nap,

Gyönge vállam feltörte a czakumpak,

De szívemet nem törte fel semmi sem,

Mundérban is érted dobog a szívem.

Raporton voltam a kapitányomnál,

András József 1914.

Antal János 1915.

Mért késtem oly sokáig a lányoknál,

Jelentem, nem hallék czapistrángot,

Mert a rózsám a fülembe susogott.

 

3.Hallod rózsám trombitálnak, dalolnak,

A katonák Boszniába indulnak,

Parancsolat van már az én kezembe,

Keserű könny bánatos két szemembe.

Antal Áron 1910.

Zsók István 1917.

Egy bokrétát hagyok nálad emlékbe,

Attól jussak éjjel-nappal eszedbe

Ha elhervad az a virág, tudd meg azt,

Nem érek én se több nyarat, se tavaszt

Ha elesem a csatában, kis leány,

Ne felejts el, ha szerettél igazán,

Könnyeiddel áztasd meg a fejfámat,

Megköszöni lelkem, majd ha feltámad.

Az olasz fronton 1918.

Bálint Ferenc a háborúban 1914.

Szerző: 2019. 12. 08.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló