Szatmárcseke

Fekete, mokány, jó kiállású férfi Sarkadi Pál, Szatmárcseke polgármestere. Az a fajta, akire mint tekintélyt sugárzó apára, a dolgokat helyesen igazgató fivérre, de mindenképpen mint vezető emberre néznek fel a falubeliek. Nem véletlen, hogy öt jelölt közül őt tették meg a falu első emberének a ’90-es önkormányzati választáson.

Vargabetű azért Sarkadi Pál életében is volt, de őt inkább visszahúzta, idekötötte a táj. Apái földjére vágyott a művelt Pécsről, és feleséget is onnan hozott magával a távoli szatmári földre. Mi több, megértetette az ifjú asszonnyal: itt mesésebb a táj, varázslatosabb a csend, a magyar irodalom óriása, Kölcsey Ferenc a nemzeti himnuszhoz itt kapott ihletet. A kopjafás temető generációknak üzeni az isteni akaratban való megnyugvást, a halálon is túlívelő élet valós misztériumát.

Az asszony jött és maradt. S most Sarkadi Pál mint apa büszkén sorolja, hogy gyermekei, a 18 éves Olivér, a 13 éves Nóra és a 2 esztendős Péter ízig-vérig csekeinek vallják magukat. Hogy is ne lenne így, amikor számukra a szülőföld az a csodálatos vidék, amelyen feltárulnak az iskolai történelem- és irodalomkönyv lapjai.

− Világéletünkben nagy kirándulók voltunk − utal még a pécsi évekre a polgármester. − Péntek délután elővettük a térképet, kinéztünk valami szép helyet a Dunántúlon, szombat hajnalban bepakoltunk a Trabant Combiba, és elindultunk felfedezni a környéket. Akkor sátorral vágtunk neki a hegyeknek. Ma már kissé elkényelmesedtünk, szeretjük a komfortosabb országjárást, de a gyerekeink és a többi iskolás ugyanúgy rajong most is a romantikus túrákért, mint annak idején mi fiatalabb korunkban.

Anakronisztikus ezt hallani attól az embertől, aki még maga is a harmincas esztendeit tapossa, még ha a vége felé jár, akkor is. Szeretné hasonló élményekhez juttatni a szatmárcsekei gyerekeket, ezért egy ismerőse körülnéz Veszprém környékén: lehet-e ott elfogadható áron telket venni. Építenének rá valamit, de több nagy sátort üthetnének fel addig is. Egy ugrás lenne a Balaton, és gyakorlatilag bárhova kirándulhatnának a környékre a szatmárcsekei nyaraló gyerekek. Nem kellene tartani a lépten-nyomon dráguló panzió- és sátorbérleti díjaktól, hamarosan megtérülne az önkormányzati beruházás.

Sarkadi Pálnak egyébként is hosszabb távú tervei vannak. Amikor a helybeli termelőszövetkezet ipari főágazatvezetőjeként, a kollégái biztatására elvállalta a jelölést, és egyúttal feltette magában: ha bizalmat szavaznak neki, minden erejével a falu életének megjobbításáért küzd. És ebbe a képbe az is beletartozik, hogy legközelebb ismét ringbe száll a polgármester-választáson. Így tartja tisztességesnek, még akkor is, ha esetleg nem őt választaná meg a lakosság. Egyfajta megfutamodásnak, a problémáktól történő menekvésnek érezné, ha most távol maradna.

Élete és családja boldogulása azonban ezer szállal kötődik Szatmárcsekéhez. A hajnal már talpon találja, rendszerint fél négykor kel. Kertjét, valamint a kukoricát, napraforgót termő földjét a sógorával közösen művelik.

Segítséget több okból nem kérne, és nem fogadna el: esetleg nem azt látnák, hogy Sarkadi Pál magánember fogadna fel napszámost, hanem hogy a polgármester szorul segítségre. A magán- és a közéleti munka esetleges összekapcsolódását minden körülmények közt el akarja kerülni.

− Most, az átalakulás során látom, hogy igen sokféle módon lehetne a leghátrányosabb helyzetűnek tartott faluban is vállalkozni. Én úgy ítélem meg: a piactól való függetlenséget egyebek közt úgy lehet elérni, hogy a termeléstől a feldolgozáson át az értékesítésig egy cég kíséri végig az adott terméket. Akkor nem kell attól félni, hogy nem veszi át a felvásárló, vagy átveszi, és nem fizet érte, hogy mennyit ad a külpiac és sorolhatnám a sajnos, közismert gondokat.

Azt hiszem, hogy a nagyüzemi gazdálkodásnak a magánosítás során létrejött cégek keretei közt is megvan a helye. Természetesen azért szeretném elérni azt is, hogy az emberek minél szélesebb körű ismereteket szerezzenek az átalakulásról, a gazdasági folyamatokról, a piac működésének természetéről, hiszen észrevétlenül, de most dől el: kiből lesz földbirtokos és kiből zsellér.

− S tudja, még azt szeretném megfejteni − töpreng a búcsúzó kézszorításnál −, hogyan lehetséges az: adott egy jó szándékkal megáldott közösség, egy pozitív célokat megfogalmazó vezető, és mégsem találják az összhangot.

Félre ne értsen, nem magamról beszélek, hanem gyakran tapasztalok hasonló helyzetet. Ha rájönnék a nyitjára, talán sikerülne még több hasznos dologgal előmozdítani ennek a mindössze ezerhatszázötven lelket számláló, de a magyar nép emlékezete által jegyzett településnek a mindennapjait.

(Szatmári Almanach 1. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1994.)