Csegöld

Még nem pitymallott, amikor az apa csendesen szedelődzködött, nehogy felébressze éjnek évadján a családját. Hadd aludjanak nyugodtan, ő megy aratni. De hiába járkált lábujjhegyen, a nyolcéves forma fiúcska alig aludt az izgalomtól. Bírta apja ígéretét, hogy most felülhet mögé a traktorra!

Hány év is telt el azóta? Nem egy-kettő. De mégis, mintha tegnap történt volna. Tarcza Györgynek még most is felcsillan a szeme, ha azokra a romantikus gyermekkori nyarakra gondol, amikor akarva-akaratlanul szívta magába a föld, a táj szeretetét, a munka tiszteletét, a parasztember megbecsülését.

Olyan iskolát járt ki ott a csegöldi határban, amelyet nem tanulhatna semmilyen egyetemen.

Így aztán a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy a mezőgazdasághoz köti ő is az életét. Szülei a paraszti életforma egyszerűségét, nyíltságát is útravalóul adták a fiunak, akinek a gépek gyújtották fel a képzeletét. A mátészalkai Baross László Szakközépiskolában ismerkedett a tudományokkal.

A nagyhírű szarvasi intézetben csiszolta tudását, majd agrármérnöki oklevelét 1978-ban vette át. Szülei imáját ekkor hallgatta meg az ég: a fiuk megmaradt a mezőgazdaságban, de tanult emberként talán könnyebb sorsot remélhet magának.

Hogy könnyebb vagy nehezebb az út, amelyen Tarcza György elindult, nem tudni. Az biztos, hogy nem tudta levetkőzni az állandó tenni akarást. Elsőként önmagát sürgette, de a beosztottait sem hagyta kényelmeskedni.

− Én úgy érzem, az itt élőknek is szíve joga ugyanazokat az életfeltételeket megkapni a sorstól, ami városon általában természetes. Amikor a nép bizalmából polgármester lettem, a falu komfortosabbá tételét tűztem célul.

A négy esztendeje elkezdett fejlődés egyes állomásai önmagukért beszélnek. Talán hihetetlen, de ennyi idő alatt 60 millió forintot használtak fel a településen élők közérzetének jobbítására.

Az életben nem látott ennyi pénzt egy rakáson a 800 lelket számláló falu önkormányzata, de a tiszteletdíjas polgármester, aki főállásban a csegöldi szövetkezet elnöke, az átalakulás során megmutatkozó lehetőségeket igyekezett maximálisan feltérképezni. Számtalanszor kezdte a munkanapot a Pénzügyminisztériumban. Amikor számot vetünk, mintegy 30 millióra tehető az államtól pályázatok útján elnyert pénz, s ahhoz tették a másik felét saját erőként.

A békesség szellemében az elsők közt adták vissza az egyházi ingatlanokat, a római katolikusoknak a tornaszobát is magába foglaló iskolát, ebben most az egyház tulajdonjoga mellett az önkormányzat működteti az idősek klubját. A görög katolikusok a két tantermes részt vették újra birtokba, ezért az iskola bővítésre, korszerűsítésre szorult. Pályáztak, nyertek, s végre sikerült a szénmonoxidos cserépkályháktól egy életre megszabadulni, helyette elektromos áram fűti a mai kályhákat. Büszkék a falu focicsapatára, amely most a városkörzeti első osztályban öregbíti Csegöld jó hírét.

A faluban 257 porta közül 187-nél van ott a gázcsonk, a tavaly decemberi átadás után jó páran megbánták, hogy nem kérték azonnal. A polgármester érthető örömmel nyugtázza, hogy már csupán egyetlen utcát kell leburkolni.

No hisz, a sárhoz eső kell, abból pedig emberemlékezet óta nem hullott ilyen kevés. A nyár aszályt sejtetett már június derekán, de a szövetkezet változatlanul a növénytermesztésben látta a jövőt.

Kukoricát, napraforgót, búzát vetettek, s az elnök-polgármester eddig mindig talált piacot az árunak. Ha látástól vakulásig görnyed a földön az ember, legalább tisztes jövedelem kárpótolja a fáradságért.

− Mi is gondolkodunk valamilyen munkahelyteremtő beruházáson − osztja meg velünk gondolatait Tarcza György. − Az volt az elvem, mióta az eszemet tudom, hogy a parasztember ne ipari munkával vesződjön, hanem arra vállalkozzon, amihez ért. A földhöz, a terményhez, az állathoz kapcsolódjon a beruházás. Legyen meg a megélhetéshez legalább annyi pénz, hogy ne szenvedjen hátrányt a hasonló sorsúakhoz képest.

Talán ez az oka, hogy nem mennek el a faluból a fiatalok. Most is 12 kérelem fekszik Tarcza György asztalán: ennyien építkeznének vagy újítanák fel a lakást. Amíg az önkormányzat pénztárcája engedi, nem zárkóznak el, ha jut rá, általában 50 ezer forinttal segítik a fészekrakást és a korszerűsítést.

A polgármesternek minden őse csegöldiként látta meg a napvilágot, a neje turricsei, Kicska Erzsébet most a helyi iskola igazgatója. Lehet, hogy szóba került valaha: másutt nagyobb darab kenyeret szelhetnének ennyi munka után, de igazából a szívük ehhez a tájhoz köti őket. Örömük, bánatuk, megélt sorsuk ma már elválaszthatatlan Csegöldtől.

(Szatmári Almanach 1. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1994.)