Túristvándi

Sokan állítják, Bolla István Szatmár legszebb falujának a polgármestere. Túristvándi azonban nem csupán az Erdőhátnak, de talán az országnak is a legvarázslatosabb települése. A házak között kanyargó öreg Túr, a szűk, zegzugos utcácskák, sikátorok, a régi, öreg házak, az ódon porták az eget karmolászó vén diófáival, s mindezek betetőzéseképpen Közép-Európa legértékesebb vízimalma, nos, mindezek évtizedek óta vonzzák a kirándulókat, a szépre vágyókat.

A szatmári ember büszke, de könnyen barátkozó fajta, egy bizonyos határon túl azonban már csak kivételes esetekben engedi magához közel az idegen embert. Vezetőit mindig is maga közül igyekezett megválasztani.

Ezért is nagy szó, hogy Bolla István tipikus bekerültként lett a kis erdőháti falucska polgármestere. Jó ideig nem hogy Istvándihoz, de a tágabb tájhoz sem volt sok köze, hiszen a messzi Dunántúlon született, az általános iskolát Tatabányán, az építőipari szakközépiskolát pedig Budapesten végezte el.

− A Bolla család a Pápa melletti Mezőlakon élt, ott nyilvánították őket kulákoknak – eleveníti fel a családi kapcsolatokat az istvándi polgármester. − Apám Szatmárcsekén volt sorkatona, itt ismerte meg az anyámat. A földhöz természetesen már nem tudott visszatérni, beállt hát, mint oly sokan a sorstársai közül bányásznak. Sajnos, nagyon korán, negyvenhat évesen meghalt, úgyhogy én tulajdonképpen afféle félárvaként voltam a világban, egészen addig, míg az anyai rokonság haza nem csábított Szatmárcsekére.

Húsz éve történt mindez.

A jó eszű fiatalember a helyi termelőszövetkezetben lett mindjárt művezető, majd a faipari ágazat irányítójává választották. Egészen addig dolgozott e beosztásban, amíg polgármester nem lett belőle.

Közben persze megházasodott, az orosz-történelem szakos Bodnár Ildikót vette feleségül, aki ma az istvándi általános iskola igazgatóhelyettese, s szinte észrevétlenül, igazi istvándivá kezdett válni.

Egy szolgálati lakást kaptak a kis falu főutcáján, ma is abban élnek, de közben két fiúval is gazdagodtak, a nagyobbik tizenkét, a kisebbik pedig most nyolcesztendős.

De hogy lesz valakiből, ráadásul egy olyan emberből, aki korábban nem is gondolt rá, polgármester?

− Soha nem felejtem el, azon a négy évvel ezelőtti napon délután négy órakor zárult le a nevezési határidő, s engem három órakor még győzködtek a helyiek, hogy induljak el a választásokon − mondja apró mosollyal az arcán. − Nem az istvándi emberektől féltem én természetesen, hanem attól, hogy nem volt közigazgatási hagyomány Istvándiban, hiszen a falu évtizedekig a szomszédos, jóval nagyobb Szatmárcsekéhez tartozott, ott döntöttek minden fontos, falunkat érintő ügyben. Nehéz volt, nagyon nehéz az indulás, kész csoda, hogy lábra tudtunk állni.

Sajnos, a meggyezés nem volt olyan egyszerű, mint az gondolható, elvárható lett volna, jórészt Bolla István kompromisszumkészségén múlt az, hogy nem került kenyértörésre sor a két falu között. Nem sok hiányzott azonban ehhez, az istvándi önkormányzat tagjai jó ideig még le sem igen tudtak ülni, hiszen még a székek is hiányoztak a hivatalból.

Istvándi ma sem nevezhető valami hejde gazdag falunak, mint a legtöbb szatmári település, ez is öregszik, rengeteg a munkanélküli, hiszen felbomlott a közös termelőszövetkezet, gondokkal küszködnek a fehérgyarmati üzemek, melyekben az istvándiak közül is sokan dolgoztak, a helyi vállalkozások pedig csak nehezen kapnak lábra, mert hiányzik az induláshoz szükséges tőke.

− A mi falunk mindig is a mezőgazdaságból élt, ma is ebben vannak a legnagyobb lehetőségek − folytatja a polgármester. −Két évvel ezelőtt még parlagon volt a fél határ, most azonban, hogy gazdái lettek a földeknek, bizakodik az egész település.

A polgármesterség mellett gazdálkodik Bolla István is. Nemcsak most, hanem már korábban is belekóstolt a földművelés gyötrelmes örömeibe: az almával kísérletezett jó ideig, aztán a dióval próbálkozott.

Mindazok azonban eltörpülnek a mai gazdálkodása mellett. Örökölt vagy hetvenezer forint értékű kárpótlási jegyet, s abból megvásárolt tizenkét hektár földet.

Az istvándi határban persze, ahová véletlenül cseppent, de most már ez az igazi hazája.

(Szatmári Almanach 1. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1994.)