Túristvándi

Először hétköznap, ráadásul napközben próbáltam elérni Varjú Károlyt túristvándi lakásán. Nem sikerült. A feleségével, Ilonával viszont szót válthattam, akitől megtudtam: Károly bizony egész nap úton van, nehéz őt itthon kapni. De rádiótelefon van a kocsijában, azon elérhetem.

Úgy is tettem. A megbeszélt időpontban − mint az óra − pontos volt.

− Másképpen ezt a munkát nem lehet csinálni, mert az a bizalomra épül − mondja.

Mivel is foglalkozik ez a örökmozgó fiatalember? Mezőgazdasági felvásárlással, főként állattal − tudom meg. Az pedig sok utazással, vesződséggel jár. Naponta megvan a háromszáz kilométer is. Jellemző, hogy szombat délután tudunk csak egy kis időt szakítani − mert délelőtt fizetett: házhoz vitte a felvásárolt állatokért a pénzt a termelőknek −, ám akkor sem volt sok időnk, mert délután négyre már Szamosszegen kellett lennie. Nincs megállás. Aki megáll, lemarad. Aki lemarad, annak befellegzett. Hiába, ilyen időket élünk!

Varjú Károly amolyan „bekerült”, hiszen nem túristvándi származású; Nagyaron, innen a második faluban született 1958. március 3-án.

Szülei földművesek voltak, majd téesztagok. Ketten vannak testvérek: öccse otthon maradt Nagyaron, autószerelő. Varjú Károly szülőfalujában járt általános iskolába, ahol jól tanult. Aztán Mátészalka következett, a mezőgazdasági szakközépiskola, amelyet 1976-ban fejezett be. A szakiskola után a megyei állattenyésztési felügyelőséghez került; a fehérgyarmati járás körzeti felügyelője lett. Már ekkor hozzászokott az állandó utazáshoz, a korán keléshez, már ekkor kialakultak azok az emberi kapcsolatok a jószágtartókkal, amelyekre a felügyelőség megszűnte után (1992 nyara) építhette mai tevékenységét.

1985. február 24-e fontos dátum az életében, hiszen ekkor nősült, ekkor vette el Bodnár Ilonát, és ettől kezdve túristvándi lakos. Hogyan fogadta be a falu? A dolgos embert hamar megkedvelték a túristvándiak. Aki nem csak saját dolgaival foglalkozik, arra felnéznek, abban bíznak. Jellemző, hogy a falu szerette volna, ha elvállalja a helybeli szövetkezet irányítását.

− Nagyon mellé kellett volna állni a szövetkezetnek − mondja −, de ehhez az én erőm, azt hiszem, kevés.

Aztán voltak olyanok a faluban, akik szerették volna, ha ő lenne a polgármesterük. Csakhogy az állandó mozgásban élő ember nem tudta magát elképzelni egy hivatal élén.

Szereti a pontosságot. És ezt elvárja másoktól, partnereitől is. Hiszen − ahogy mondja − nincs vesztegetni való időnk. Nem rabolhatjuk sem a saját időnket, sem a másét. Ha bármilyen munkát felvállal, azt előbb alaposan meggondolja. De ha már egyszer felvállalta, akkor mellé áll, és − ha cigánypulya potyog az égből − akkor is teljesíti. Tizennyolc esztendőn át járta a falvakat, a gazdaságokat. Negyvenkilenc községben van „otthon”. Nevetve mondja, hogy vannak, akik jobban ismerik, mint a falubelijeiket. A csaknem két évtizedes munkája során megismerték, s a közvetlen kapcsolat során kialakult a bizalom is közte és a jószágtartó gazdák között. Soha nem csapta be egyikőjüket sem. Hisz a becsületet csak egyszer lehet eljátszani − mondja −, de akkor véglegesen.

Tevékenysége során egyszer került kényelmetlen helyzetbe, amikor egy görög vevő elvitt öt kamionnyi jószágot 12 millió forint értékben. Nem tartotta be az egyhónapos fizetési határidőt − mai napig sem tudni mi történhetett, hiszen azóta is üzleti kapcsolatban vannak a céggel −, s bizony a 118 ember hite, aki érintett volt a dologban, kissé megingott. Ám szerencsére mielőtt nagyobb baj lett volna a dologból, megjött a pénz a kéthavi késedelmi kamattal együtt. Így szerencsére gyorsan helyreállt a bizalom.

Ezek után újra a családra terelődik a szó. Felesége valamikor a termelőszövetkezetben volt titkárnő. Tavaly megvették az áfésztól a kocsmát, most ott dolgozik. Kilencéves kislányuk, Évike, ugyancsak elfoglalt, hiszen balettra jár Fehérgyarmatra, tagja a népi együttesnek: citerázik. És emellett kitűnő eredménnyel fejezte be a harmadik osztályt.

Varjú Károly − ha nagy ritkán jut rá ideje − szívesen sportol, s mint minden vizekhez közel élő ember − szeret halászni. Csak hát, mikor jut rá idő, amikor még vasárnapja is alig van?…

(Szatmári Almanach 1. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1994.)