Fehérgyarmat

A táj megtartó ereje. Annyi szó esik róla időről időre, hogy az embernek valósággal belefájdul a szíve. Kivált azoké, akik elhagyták a szabolcsi, a szatmári vagy a beregi vidéket valaha, könnyebb vagy gyorsabb boldogulást, kiteljesedést remélve. A maradók ritkán beszélnek róla. Hanem testestül-lelkestül, életük ezernyi ágával-bogával kapaszkodnak ügybe, hitbe, barátba, közösségbe az itt mosolygó mezők, az itt forduló utak, az erre fodrozódó vizek találkozásánál. És nem gondolnak vele, hogy máshol talán úgy vagy még úgyabbul is alakulhatott volna a soruk. Ez a táj őket tartotta meg. Mint Szakács M. Györgyöt Fehérgyarmaton.

A lépcsőházra nyíló ajtó rácsán át szépnézésű asszony tekint a jövevényre.

− A férjem nincs itthon, de perceken belül itt lesz, addig fáradjon be.

Lénye romantikus elbeszélések hangulatát idézi. Történetekét, amelyek nőalakjai kapcsos fedelű naplóba virágozták diákkori álmaikat. De az ilyen naplók tálalószekrények mélyén végzik, hátracsúszva a legalsó fiók mögé. Örökre. Álmokkal együtt.

A vendég alig hordozza körül tekintetét a lakás látható terein, máris belép a családfő. Szakács M. György ha történetesen nem magyarnak, hanem például franciának születik, akkor lehet, hogy filmszerepek sorát bízták volna rá. Az életrevaló egyszerű ember figuráját, aki minden helyzetben feltalálja magát. Mert legyőzhetetlen. Aki bármilyen hátránnyal képes akár mindent újra kezdeni.

− Mondhatom, kipróbáltam mindent, ami jó, nyertem, vesztettem, de a gyökerek ideláncoltak örökre. Pedig a Mátészalkán töltött középiskolás és gyakorlóévek után én is nekiindultam szerencsét próbálni. Hatvannégyben egy szál bőrönddel szálltam ki a Nyugati pályaudvaron. Mégis itt vagyok. Nem mintha megijedtem volna a nagyvárostól. Sőt!

− Egy teherautó-javító vállalatnál találtam munkát, ahol mint raktáros dolgoztam, majd Csepelen gépkocsivezetők diszpécsere lettem. Az akkori fizetésekhez képest mondhatom horribilis pénzeket kerestem. Hatvankilencben aztán hazajöttem. Mind a mai napig, ha tehetem, utazok, de a legjobban akkor érzem magam, amikor a matolcsi hídról legördül az autó és meglátom Fehérgyarmatot.

− Itthon a Mezőgépnél helyezkedtem el műszaki rajzolóként, aztán különféle középvezetői munkaköröket töltöttem be. Hetvenegyben lakást építettem, és megnősültem. Hetvenkettőben megszületett a fiam György, hetvenháromban a lányom Ildikó. Ekkor földmérőként dolgoztam. Egyszerű, úgy is mondhatnám hétköznapi életet éltem.

− Aztán nyolcvanban megválasztottak a Fehérgyarmati SE ügyvezető elnökének. Ebben a tisztségemben hét szakosztály 24 csapatának a munkájáért, eredményeiért lettem felelős. Négy éven át nem volt hétvége, hogy ne kellett volna személyesen ott lennem valamilyen sporteseményen. Játékvezető is voltam és mindehhez még építkezésbe kezdtem.

− Utólag belátom: ez bizony sok volt. Nyolcvanháromban elváltam. A gyerekek a volt feleségemnél maradtak. A nagylányom Szolnokon végzi a kereskedelmi főiskolát, a fiam Németországba készül dolgozni. Szinte nulláról indultam újra. Először vettem egy kis Barkas teherautót, majd az ÁFÉSZ gázcseretelepének a vezetője lettem, amit egy éve vállalkozóként bérelek. Nyolcvanötben nősültem újra, feleségem Mária gyógyszerész, a kislányunk másodikos.

Mire a jelenbe érkezik a történet, felesége már elérakta a családi és emlékfotók mondhatni tetemes mennyiségét a beszélgetés illusztrálásához. És Szakács M. György válogat. A fotók utazások, kirándulások, baráti összejövetelek hangulatát idézik. Meg olthatatlan szenvedélyei nevezetes alkalmait: horgászsikereket, vadászélményeket, ejtőernyős kalandokat. Egynémely kép mosolyt kanyarít a szája szegletére, másik elgondolkodóvá teszi néhány pillanatra.

− Alig tudnak tőlem olyat kérni, amiben ne próbálnék segíteni. A földmérői állásból, meg a sportban viselt tisztségem révén szinte mindenki ismer Gyarmaton. Ennek ellenére közéleti szerepet nem vállalok. Ma már nem csak az tehet a városért, aki valamilyen szervezet vagy testület tagja. Lehet találni rá más módot is.

Saját bevallása szerint keveset van otthon, de − így fogalmaz − amennyit kell, együtt van a család. Különös gondot fordít rá, hogy közös programjaik, közös élményeik mindig legyenek.

Búcsúzóul még körbekalauzol a lakás meglepően tágas helyiségein. Egy „óriási” kisszoba szegletében mint egy „komoly nő” foglalatoskodik a nyolcéves Mária.

− Majd ha a bácsi elment, gyere vissza, mert szeretnék elmesélni neked valamit…

A tündéri gyerekhang csengve-bongva kísér a hatalmas szobákon át egészen a kijáratig.

(Szatmári Almanach 1. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1994.)