Fehérgyarmat

Egyszer talán számba veszik azt, hogy a történelem menetének nagy irányváltásakor, kik hogyan kerestek és találtak kiutakat. Azokban az években, amikor még alig-alig volt tisztázható, hol ér véget a régi rendszer bontási és hol kezdődik az új rendszer építésének felvonulási területe.

Ha ez így lesz, akkor a fehérgyarmati Márton Miklós agrármérnök és Edit, a felesége − két fiával és a nagymamával − olyan felsorolásba kerül, ahol azokat tartják nyilván, akik a terveiket a lehetőségekhez igazították és nem fordítva.

− Amikor felszámolták a téeszt, a földügyek rendezését követően nekem is felmondtak. Dönteni kellett, hogyan tovább. Mi gázszerelvény-értékesítésre vállalkoztunk. Úgy, hogy csak a hely és a munka a mienk. Az áru egy rokonunké, aki Tiszaföldváron kft.-t működtet, amelyik a Dunán innen jelentős tényező a gázszerelvények értékesítésében. Örökségek folytán van 20-25 hektárnyi termőföldem is, és a városi önkormányzatnál részt veszek Fehérgyarmat földrendezésében. Nincsenek üres perceim.

− Munkavállalóból a maga ura lett?

− Nem egészen. Magyarországon aligha van vállalkozó, aki ne érezte volna meg az átállást, aki azt mondhatná: nekem törés nélkül, észrevétlenül sikerült. Még az is felborítja az ember biológiai rendszerét, ha egyik műszakból átkerül a másikba. Hát még amikor megváltozik az egész életvitele.

− De a váltás járt egy sor előnnyel is…

− A sokszor oly felesleges értekezletek nem hiányoznak, de nem lett kevesebb a dolgom. Át kellett hasonulni.

Eddig rendben van, gondolta magában a látogató, és készült a kérdésekre, amelyekkel majd beljebb és beljebb hatol a gázszerelvény-értékesítés rejtelmeibe. Csakhogy…

Az eszmecsere fonala sehogy sem akart a kereskedelem felé gombolyodni. Márton Miklós ugyanis az első alkalmas pillanatban − talán maga sem vette észre − a mezőgazdaságra terelte a szót. Ettől kezdve a föld és a gazdálkodás szeretete járta át az egyszerű, minden fölösleges dísztől mentes étkező csendes, vasárnap délutáni hangulatát.

− A tulajdonrendezés a leghálátlanabb dolog. Nincs az a beosztás, az a hatalom, ami vezényszóra mindenki számára a legjobban tudná orvosolni 40 év sérelmeit. Idő kell hozzá, hogy  a föld valódi tulajdonosai beleéljék magukat az új helyzetbe… Eddig háromféle viszonyulással találkoztam a földek visszaadásával kapcsolatban: az egyik, akinek van kedve, rátermettsége az önállósághoz, a másik aki közömbös iránta, a harmadik, akit egyáltalán nem érdekel, és úgy kellett felszólítani, hogy jelentkezzen a tulajdonáért.

− Mondanak olyat is, hogy fordítva működtetjük a mezőgazdaságot, mint másfelé a világon.

− Így is lehet fogalmazni. Elaprózódnak a földek, holott jobb lenne, ha összpontosulnának. Kis darabokon nem lehet versenyképesen termelni. Szekér meg ló nem elég a boldoguláshoz. Igen sok új tulajdonosnak gép, megfelelő eszközök és nem utolsósorban szakértelem nélkül kell nekivágni a gazdálkodásnak. Köztük olyanoknak is, akik legfeljebb annyit tudnak, hogy vetni kell meg aratni.

− Újra kellene tanulni mindent?

− Olyasformán. Nem kevés fölművelőben rossz beidegződések alakultak ki: például ha gyomos volt a kukorica, nem kapálni ment, hanem panaszkodni.

− Az immár saját földjein mivel foglalkozik egy agrármérnök 1994-ben, és milyen tanácsot adna a térség önálló gazdáinak?

− A tájjellegnek megfelelően szálas és abraktakarmánnyal foglalkozom, de lehet szemes terményekkel, kukoricával is kezdeni. Általánosságban: foglalkozzanak olyannal, ami a saját feltételeik között a legkisebb kockázatvállalás mellett is számíthat keresletre a piacon.

A szőke fiatalasszony süteménnyel kínálja a látogatót, aki szinte észre sem veszi, hogy a család többi tagja − a nagymama, a 8 éves Miklós és a 2 éves Zoltán − mennyire észrevétlen marad. Mennyire tiszteletben tartja, hogy apának, a családfőnek vendége van.

A raktárnak használt egyik helyiség közepén állunk, plafonig „bekerítve” gázszerelvényekkel.

− Valójában röntgenasszisztens vagyok − mondja Edit, az „üzletvezető”. − Nem hittem, hogy érteni fogok a kereskedéshez. De beletanultam.

Már javában mosolygós mezők között viszi a vonat a krónikást, amikor még mindig Mártonékra gondol. Azzal a benyomással, hogy ők már az ezredforduló emberei, akik minden idegszálukkal egyszerre kötődnek elődökhöz, tegnaphoz, mához és jövőhöz. Jó ideig gondol Márton Miklós búcsúzó mondataira:

− Valaha azt mondták, magamnak tanulok. Ha úgy vesszük, mára kiderült: tényleg magamnak tanultam. Most a saját gazdaságom személyi feltétele lettem.

Mint annyi más kortársa.

(Szatmári Almanach 1. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1994.)