Fehérgyarmat

A szakmáknak szintúgy van divatja, mint az öltözködésnek. Csak nem szezonról szezonra más és más, hanem a technikai újdonságok terjedésével, életmódunkkal együtt változik.

Még emlékezhetünk a korra, amikor a televíziószerelő megbecsültsége csak a körzeti orvosok presztízséhez volt hasonlítható. Amikor nemcsak kikészített pénzzel, hanem új szappannal és tiszta törülközővel vártuk a mestert, aki újra képet varázsol a képernyőnkre. De idővel már alig volt utca vagy lépcsőház, amelyikben ne lakott volna vállalkozó kedvű barkácsoló, és ne mert volna hozzápiszkálni a készülékekhez.

Más a helyzet az autószerelőkkel. A motorizáció egyszer és mindenkorra meghódította az emberiséget, és az otthon, a kocsi alatt egész vasárnapokat hanyatt fekve bütykölgetések, buherálgatások lassan feledésbe merülnek. A konkurenciaharc ellenére a jó szakemberek, a márkák típusaiban végrehajtott változásokkal lépést tartó mesterek mindig keresettek maradnak, így aztán családja megélhetését illetően kevés félnivalója lehet Varga Károlynak Fehérgyarmaton.

Az udvar hátsó fertályán “lábadozó” kocsik karosszériáját simogatja az erős délelőtti napsütés, miközben vendéglátóm a tágas szobák egyikének hűvösébe kalauzol. Ha nem a márka feliratokkal ékesített overall lenne a szálfatermetű mester öltözéke, bizony a jövevény nem autószerelőt látna benne. Sokkal inkább ügyvédet, orvost, papot vagy politikust nézne ki a szépen megőszült úrból, és − mint kiderül − nem is járna messze az igazságtól…

− Tősgyökeres gyarmati vagyok. Olyannyira, hogy a családfámat birtoklevél segítségével az 1400-as évekig vissza tudom vezetni. Bevallom: gépész nem volt az őseim között, én a gyerekkori álmomat valósítottam meg azzal, hogy motorokkal foglalkozom, hogy autószerelő lettem.

Aztán a kezdetekről beszél: Nyíregyházáról, a Hatzel térről, az ifjúsági mozgalom romantikájáról, amibe szívvel-lélekkel bekapcsolódott annak idején. Mesél az állami gazdaságban szerelőként, majd műhelyvezetőként töltött évtizedről.

− Közben elvégeztem a középiskolát és levelező tagozaton gépész üzemmérnöki oklevelet szereztem. Ezután következett Nábrád, a téesz gépcsoportjának vezetőjeként, majd a Mezőgép szerviz. Letettem a mestervizsgát is, és ha jól tudom, akkoriban én voltam a térség egyetlen ilyen képzettségű és iskolázottságú szakembere.

 1969-tól van iparengedélyem. Tavasszal kaptam meg az ezüst gyűrűt, amit huszonöt évi kiváló szolgálatért ítélnek oda az iparosoknak. Vagyis, már akkor vállalkozó voltam, amikor nem kis vállalkozásnak számított vállalkozónak lenni. És nem csak gazdasági értelemben.

Az udvar délelőtti verőfényéből egy csöppnyi legényke csupa derű zajocskái szűrődnek be a szoba hűvösében beszélgetők közé, majd a zajok pöttöm okozója is megjelenik a színen, hogy szemügyre vegye a bácsikat. Láttán a nagy, jól megtermett ember, aki alaposan hozzászokott a technika következetes keménységéhez, valósággal ellágyul, mint egy szép ívelésű dallam, a szava gyöngéd becézővé válik, mint egy reggeli fuvallat a Szamos felől. Tekintetével mindenhova követi a kicsit. Ha lép, szinte lép helyette, ha nyúl valamiért, szemével emeli karocskáját, hogy könnyebben elérje, amit akar. A látogató fogadni merné, hogy a csöppség  Varga Károlynak nem az unokája.

− A kis Károly hároméves. Az édesanyjával hét éve vagyunk házasok, az első feleségem meghalt. Két nagy lányom közül az egyik orvos, a másik fotótechnikus, és van egy unokám is. A kisfiúval más a kapcsolatom, mint a lányokkal volt. Az idő múlásával türelmesebbé válik az ember, és minden apróságnak örül, ha együtt örülhet vele. Születése egészen megváltoztatta az életemet, felerősítette bennem az életerőt, az élni akarást. Jó lenne addig talpon tartani a vállalkozást, amíg ő felnő. A vele való együttlét kárpótol mindenért.

Igen, a tanulók képzése, az alkatrész-kereskedelem, a gépjárművezetők oktatása, a továbbképzéseken való részt vétel, az új technikák megismerése, vagyis a lépéstartás az új megoldásokkal nem könnyű dolog, és nem jelent felhőtlen, könnyű életet. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az Ipartestület társadalmi elnöke és alapító tagja a Vállalkozók Pártjának, akkor könnyű belátni, hogy a krónikás nem tévedett nagyot, amikor Varga Károlyt inkább nézte volna ügyvédnek vagy politikusnak. Hiszen a városban egyaránt tisztelik mint lokálpatriótát, a környezetét szerető és alakító embert, mint az iparosok egyik legtekintélyesebb szószólóját és a szakembert, aki tegnap is értett, ma is ért, de holnap és holnapután is érteni fog az autókhoz.

Napsütötte utcákon át viszi kocsijában a vendéget a városon át. Az elsuhanó járdákról, átkelőknél, kocsik volánja mögül egyre-másra ismerősök köszönnek rá. Pedig valójában nem is látják a fák árnyait tovaforgató szélvédő mögött.

(Szatmári Almanach 1. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1994.)