Fehérgyarmat

Milyen is első látásra Liszák Gábor? − kérdezi magától a látogató a kora délután fényözöne elől árnyékba burkolódzó szobában. Mert azon kívül, hogy vállalkozó, lényegében nem tud róla semmit az égvilágon. − Átlagos termetű, napbarnított, szakállas és amúgy jó svádájú negyvenhez közelítő férfi, aki nyugodtan mondhatná magát harmincöt évesnek, de negyvenháromnak is.

Abból a fajtából való, amelyik éveken, évtizedeken át is alig változik, a redők belül rakódnak rá.

Jó, jó de milyen is első pillantásra Liszák Gábor? Ha találkoztak már olyannal − és miért ne találkoztak volna −, akiről az első pillanatban az a meggyőződésük támadt, hogy ő aztán a jég hátán is megél, hát akkor olyan! Tegyük hozzá: nem biztos, hogy jól él meg, hogy úgy él meg, ahogy szeretne, de megél! Bárhova kerülne, bármilyen helyzet jutna osztályrészéül. És ez nagy dolog!

A szeméből látszik, vagy a mosolya mögött lappang észrevétlen valami, amitől azt érzi az idegen, hogy a vele szemben ülő ember ha kellene buborékot árulna a tenger alatt, lángost a forró sivatag vándorainak vagy fordítva, de megállna a maga lábán, azaz megélne a jég hátán is.

Pedig mint kiderül, ennél azért jelenleg egyszerűbb a feladvány: egy söröző és egy bisztró.

− Anyám és apám Pesten dolgoztak, amikor születtem, így aztán a nyilvántartásokban budapesti vagyok, szakma szerint meg géplakatos, de amint látja, egyik állapot sem bizonyult nálam véglegesnek. Vendéglátós lettem mert igazán ez a pálya vonzott, és 1970 óta itt élek Fehérgyarmaton.

Vendéglátósnak lenni a múltban sem számított a legnyugisabb elfoglaltságok közé, és ez nincs másként most sem.

− A felszolgáló szakma ha egyszer hatalmába keríti az embert, nem egykönnyen szabadul meg tőle, legfeljebb annyira, hogy nem felszolgál, de marad vendéglátós. A rendszerváltás változó feltételei között is.

Melyek voltak élete legjelentősebb állomásai?

− Mindenekelőtt az a nyolc év a Szamos étteremben, de minden helynek van előnyös oldala, vonzereje, valami amiért érdemes ott lenni. Legalábbis én így vagyok vele. Így a nábrádi üzletvezetőséggel és a matolcsi bolttal is. Részei lettek az életemnek. Mindenestől: ami bejött és amire úgymond  ráfáztunk. De másként nem szerezhet tapasztalatokat az ember.

És most?

− Egy söröző, a Póló Gyarmaton és Nábrádon a 10. számú bisztró.

Akár felszolgálással is?

− Ha úgy hozná a helyzet, miért ne! Sem a feleségem sem én nem azok közül valók vagyunk, akik rangjukon alulinak tartanák, ha a szükség úgy hozná, hogy a pult mögé kell állni, vagy elővenni a hangedlit. Mindemellett mára a boltokban folyó  üzletmenet szervezése maradt a fő elfoglaltság meg az ellenőrzés, a felügyelet.

Közben a feleség, Sarolta üdítővel kínálja a beszélgetőket, majd a vendég kérésére képeket válogat a családi fotók közül. Jó néhányon fiuk, a most tízesztendős Gergely látható az anyukával, mivel nyilván a családfő fényképezett. A legtöbb kép baráti társaságban készült, és hangulatát valami olaszos, mediterrán jókedv hatja át.

Ahogy Sarolta asszony is már-már egzotikus jelenség. A nők azon ritka fajtájából való, akinek jelenléte akkor is ott vibrál a levegőben, ha fizikai valójukban épp nem is láthatók. Sarolta lénye mindvégig érezhető volt a házban. Annak előtte is, hogy a tálcával belépett a szobába.

Aztán újra a „szakmára” és a vállalkozásra terelődik a szó. A házigazda szerint nagy szerencse, hogy megértük a változást, de sokáig nem lehet hitegetni az embereket egy valamikori kibontakozás délibábjával. Ezt a saját üzleteiben is jól érzékeli: ahogy csökken a jövedelem, úgy fogy a vásárlóerő.

Mégis, hogyan mennek a boltjai?

− Ha úgy fogalmaznám, hogy jól, akkor azt gondolná, hogy ügyeskedek, ha úgy, hogy rosszul, akkor, hogy siránkozok. Maradjunk abban, hogy mennek. Ahogy tudnak.

Közéleti szerepet vállalna?

− Nincs az a pénz! A szabad időmben örülök, ha nem látok embereket magam körül. Marad a horgászás és a vadászat. És néhanapján, mint például tavaly május elsején is, a repülés a nyíregyházi klub jóvoltából.

Ezt az utolsó mondatot úgy mondta, mintha titkos, ritkán látott szerelméről beszélne. Hangjában apró hullámok rezonáltak, és a tekintete felerősítette a fényeket. Igen, igen. Azok, akik itt élnek, valóban érzéseik ezernyi szálával kötődnek ehhez a tájhoz, ugyanakkor a lelkük legmélyén ismeretlen magasságokba vágynak. És nem csak repülés által. Akár beszélnek róla, akár nem.

(Szatmári Almanach 1. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1994.)