Fehérgyarmat

Nincs az a pálya, amelyet egy gépészmérnöki diplomával meg ne lehetne célozni − mondja. Talán csak az agrármérnöki − vetem ellen visszakézből. Nem nagyon csodálkozom magunkon, hogy egy-két érv után átugorjuk a témát. Végül is mindkét szakma művelőjétől elvárható a kötelező udvariasság és a türelem a másik iránt. Onnan indult a polémia, hogy az egykor évtizedekig evőeszköz gyárat vezető, és más, szakmájához passzoló munkahelyeken dolgozó Virágh Ferenc egy szép napon úgy döntött, magnóliákkal veszi körül magát.

− Amikor francia kézbe került a gyarmati cég, rögtön láttam, hogy meg vannak számlálva a napjai − adja magyarázatát a váltásnak. − Még szerencse, hogy a rendszerváltozás után vettem itt a város és a Szamos között vagy 50 hektár földet.

− Régen itt a vadkacsa költött − emlékeztetem a korábbi állapotokra.

− Az nem mocsár volt, hanem egy régi téglagyár gödre, és egy katonai térképen utánanéztem: ha várost ne adj’ isten megint elöntené a víz, én még mindig egy méterrel a szintje fölött vagyok − búvik elő belőle a precíz gépész. Aki erre jár, a műútról csak azt látta, hogy néhány év alatt paradicsomi állapotot teremtett az új gazda. Halastó, diós, a már említett magnólia nem kevesebb, mint két hektáron.

− Hiába, a műszaki emberben is rejtőzhet egy virágokat szerető széplélek. − keresem a magyarázatot.

− Rejtőzhet, de én nem vagyok az palántákat pátyolgató típus. Üzlet az, méghozzá nagyon is jövedelmező. A világot járva láttam, hogy mennyi változata van a szinte csak egyszínű virággal ismert “tulipánfának”. Itt kétszázötven fajtát találsz, az országban pedig akkora a kereslet, hogy alig győzzük kielégíteni.

Virágh Ferenc a földjeit kultúr-állapotba hozta, és tisztességes haszonnal túladott rajtuk. A magnólia jól megy, de beszélgetésünk színhelye nem egy kertészet irodája, hanem egy őrző védő távfelügyeleti cégé. 2009-ben vette, és a rá jellemző energiával átalakította, felfejlesztette. Az ilyen típusú személyiségekre mondják, hogy nyughatatlan alkat. De az előttem kinyújtott lábakkal félig fekve ülő férfi inkább egy vadnyugati seriff benyomását kelti, akit semmi sem hoz ki a sodrából.

− Nekem az az elvem, hogy ötévente váltani kell − adja magyarázatát legutóbbi üzleti lépésének. − Mondhatnád, mit csináltam akkor húsz évig az evőeszközgyárban? Ötévente átszerveztem. Nyitott szemmel kell járni és meglátni a lehetőséget. Ebben az országban csak olasz kés villa volt a boltokban, az Amfora boltjaiban pedig csak étkészletek. Az igazgatóval percek alatt megértettük egymást, és piaca lett a gyarmati gyártmánynak.

Zöld hullám. Így nevezi azoknak az alkalmaknak az összességét, amikor mindig megnyílt előtte az új lehetőség, és nem kellett megállni, talán még lassítani se.

És most, 61 évesen már filozófiává érett tapasztalatokról beszélhet. Az eredmény minősít… Nem használ felsőfokokat, nem akar tanítani, megcáfolhatatlan tényeket sorol. Aztán megáll egy pillanatra kényelmes széke hintáztatásával. Leveszi szemüvegét, szuggesztív tekintettel néz rám.

− A legfontosabb pedig a családi háttér. Az én feleségem az az asszony, aki minden tekintetben szilárd támaszom. Akármennyi időt, energiát vont el belőlem az üzlet, minden pillanatban nyugodt lehettem. Van valaki, aki jó anyaként, gondos feleségként őrzi a családi tűzhely melegét.

Mintegy színpadi végszóra, kopogtatás hallatszik, belép Mária asszony. Fehér gyöngysora meglibben nyakában, már vonulna is vissza, de férje visszatartja.

−  Menjünk nézzük meg a virágokat − javasolja. Hatalmas − most szelíd − kutyák kísérnek bennünket az aszályban is gyönyörű kertben. A gazda a fiúkról is elmond néhány dolgot.

− Mindkettőjüknek kötelező volt a gépészdiploma, és azt mondtam nekik, még egynek a megszerzését finanszírozom számukra. Mindketten éltek is a lehetőséggel. Több nyelvet beszélnek. Zsolt világcégnél megbecsült szakember, Robi pedig − megállunk és elmosolyodik − másoddiplomát kertészetből szerzett. Azt mondta ott sok szép lány van. És magnóliából diplomázott…

Találunk másodvirágzó magnóliát, mégis inkább félméteres szirmú hibiszkuszok között készítek képet. Van belőle bordó és egy vöröses árnyalatú. Utóbbi Mária asszony kedvence. Ő el is köszön tőlünk, mi pedig visszaindulunk. Felfedezek a nyírfák között egy kis kerti tavat, benne tündérrózsák teljes virágpompában. Csak a vendég esik egyik ámulatból a másikba, akinek a hétköznapjaihoz tartozik, nem is említi.

Életéből azonban újabb és újabb epizódokat idéz.

Három, sőt négy évtizedes emlékek. Szép kor, szép pálya.

− Nem szeretnék egy perccel se fiatalabb lenni − pillant fel rám. Talán olvas a gondolataimban. Ruganyos mozdulattal ugrik fel a vízinövények mellől.

(Északkeleti Almanach 28. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2012.)