Túristvándi

A túristvándi iskola udvarán, az egyik padon ülünk. Kellemesen süt a nap. Még nem éget, csak simogat, hiszen még csak június eleje van.

Ahogy folyik a szó, lassan egy életút, egy életfilozófia bontakozik ki Makay Béla beszéde nyomán. A jegyzetfüzet egy napra megtelik. Abba lehetne már hagyni, de a történetek érdekesek. Hát hallgatom…

Azon kapom magam, hogy annak, akinek eddig csak a nevét ismertem, egy csapásra barátként mosolyog vissza rám. De már azt is tudom, hogy majd ha leülök ezt a hatalmas nyersanyagot összezsúfolni, gondban leszek. Mit hagyjak ki?

− Bárhova is vetett az élet − mondja −, mindig arra törekedtem, hogy természetközelben legyek. Ezt jól példázza, hogy a nyíregyházi tanítóképző befejezése után (1957) mindig igyekezett olyan kis falusi, vagy tanyasi iskolát választani, amely nem szakíthatta el a természettől. Első állomáshelye Mánd volt.

− Fejest ugrottam a mély vízbe − emlékszik vissza. − Összevont osztályok voltak, az első négyet tanítottam egyszerre.

Pedagógiai célkitűzése már akkor is az volt, hogy az alapismeretek alapos elsajátítása mellett természetközelben maradjon tanítványaival együtt. Ezt a szempontot egész pedagógusi pályája során követte. Aztán a Csaholci Állami Gazdaság tanyasi iskolája következett 1961. augusztusában. A váltás nem teljesen önkényes, a szükség hozta így, hiszen ez egybeesett nősülésével. Itt, ha lehet még nagyobb feladatot vállalt, hiszen első osztálytól a nyolcadikig okította a gyerekeket. Azt mondanom sem kell, hogy elveiből itt sem engedett jottányit sem. Tanítványaival járta az erdőket, réteket, gyógynövényeket gyűjtöttek. Csak hát a körzetesítés megszüntette ezt a tanyasi iskolát is. 1968-ban mégis sikerült újra tanyasi iskolába kerülni: Ricsikatanyára.

− Sokan nem is tudják, hol van − magyarázza −, úgy gondolom te sem. Aranyosapáti és Nyírlövő között egy hatalmas erdő közepében. Jellemző a közigazgatásra, hogy Tornyospálcához tartozott. Akkor három kis tanyabokorból állt. Itt is egyedül tanítottam mind a nyolc osztályt. Összesen 18-23 tanuló járt az iskolában. Mikor mennyi.

Talán erre az időszakra emlékszik vissza legszívesebben, hiszen olyan pezsgő tanyasi kulturális élet nemigen volt ezen a környéken, mint akkortájt. A kisvárdai járásban egyedülálló volt a tanyasi majális, volt tánc- és színjátszócsoportjuk, rendeztek sportnapokat.

− Valósággal kivirágzott a tanya öt év alatt, mint május végén az akácerdő…

Ricsikatanyán 1970-ig villany sem volt. Hetvenháromban ezt a tanyát is elérte a vég. Mivel Makay Béla párttag volt, kötelezték, hogy vállalja el a mándoki tanyasi kollégium igazgatói posztját.

− Borzasztó állapotok uralkodtak a Forgách-kastélyban − mondja. − A felszerelés hiányos volt. Na, nem is bírtam sokáig, mindössze másfél hónapig. Kikértem a munkakönyvemet, és hazajöttem.

1974. január 1-jén került Túristvándiba. (Egyébként nem itt, hanem a szomszédos Fülesden született 1939-ben, de hát a környék, Szatmárnak ez a szelete számára az otthon, hiszen aligha van Tiszabecstől Kisarig olyan község, ahol ne ismerné a fél falu.) Szóval, azóta itt él családjával. Felesége is pedagógus, lánya már családos, a két kis unoka is velük együtt él. Építettek egy házat a Túr partján, szemben öreg tölgyek, akácok, s madárkoncert ébreszti reggelente a családot. Alig hetven lépésre a vízimalom. Fia, Gyuri, Nyíregyházán tanul az ÉVISZ-ben.

Mindazt, amit a természettől kapott, megtanult, igyekezett megírni, írásaiban a néprajz és a természetimádat sajátosan ötvöződik. Nem bibliográfia, csupán néhány érdekes könyvcím: Szabad tűzön (1984), Bográcson, parázson (1988, az előbbi második, bővített kiadása), Népi gyógyítások Szatmárban (1988), a legfrissebb pedig Miskolcon jelent meg az idén: Fűvel-fával gyógyítás kézikönyve. Persze, nem áll messze tőle a szépirodalom sem, novellái antológiákban jelentek meg, némelyik nem kis port vert fel. Már ahogy szokott az lenni, ha az író a lényegre tapint.

Körbejárjuk a vidéket: a Rókást; átruccanunk Fülesdre, majd ki a Kende-kanális (csak én nevezem így) partjára. Közben meg-megállunk, magyaráz, minden füvet és virágot ismer, mindegyikről tudja, mire jó és melyiktől kell óvakodni. Varjúpörköltet eszünk, ami ezen a vidéken természetes, ám számomra újdonság. Finom. Persze, hogy ő készítette, hiszen a népi ételekről nemcsak könyvet tud írni, hanem meg is tudja főzni-sütni.

(Szatmári Almanach 1. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1994.)