Túristvándi

Túristvándiban él Fehérváry József nyugdíjas tanító, aki azon túl, hogy sok-sok gyereket indított el az újkóródi tanyáról, faragásaival is nevet szerzett magának. Édesapját katonatisztként különböző szolgálati helyekre vezényelték. 1924-ben Debrecenben szolgált, amikor József – egyetlen gyermekként – megszületett. A cívis városban járta iskolái egy részét, majd 1940-től, amikor visszatért Erdély, Szatmáron. Édesapját odahelyezték. 1944-ben viszont menekülni kellett Szatmárról a szülőknek. Édesanyja Nagykárolyba, rokonaihoz költözött, miközben 1944. szeptember 28-án megjött a behívó Nagyváradra. Ott már bent voltak az oroszok. Egy szerelvénnyel Debrecenbe, Nyíregyházára, Szerencsre, Budapestre vitték a csoportot. Vác–Érsekújvár–Szenc volt a következő állomás. A falubeliek a közel nyolcszáz „utast” nagyon kedvesen fogadták, s megvendégelték. Az ország különböző részeibe illetve ezt követően Bécsbe irányították a vonatot. Eljutottak Linz-be, s „elmentek” amerikai fogságba. 1946-ban jött Magyarországra. Akkor nehéz volt átjutni Romániába, de sikerült az édesanyát is áthozni Nagykárolyból. Így az időközben nyugdíjba ment, és Mérken letelepedett édesapához költözhetett a család.

– „Nyugatos” voltam. Két évig nem kellettem sehol. 1948-ban fejeztem be a tanítóképzőt. Papírjaimat beadtam a mátészalkai tanfelügyelőnek. Októberben kaptam értesítést arról, hogy kineveztek a Tiszakóród-Kende-tanyai általános iskolába. Ez az 1948-as nagy árvíz után volt. Egy juhhodályban volt az oktatás. Közel negyven gyerek várt rám. Elsőtől-nyolcadikig tanítottam minden gyereket. A tanyán laktam, de időközönként elkerékpároztam Penyigére, a vasútállomásra, illetve vonattal s más járművel utaztam el Mérkre. Így ismerkedtem meg feleségemmel, aki egyik barátnőjével erre kerékpározott. Hegyes Ilona volt az egyik biciklis, aki Túristvándiban volt óvónő. 1956-ban házasságot kötöttünk, és én Túristvándiba költöztem. A kastélyban kaptunk szolgálati lakást.

A munkahely maradt, de a tanyasi „albérlet”-et Túristvándi váltotta fel. Kerékpár, motorkerékpár, autó majd ismét bicikli segítségével jutott ki naponta a tanyára 1979-ig, nyugdíjaztatásáig. Felesége dolgozott Túristvándiban fiuk 1957. október 26-i megszületéséig, illetve ezt követően is.

Fehérváry Józsefet azonban sokan nem (nemcsak) oktató-nevelő munkája okán ismerik.

– Nagybátyám műbútorasztalos volt Debrecenben. Ott csellengve a szerszámok többségét megismertem. Már akkor is fúrtam-faragtam. Persze kardot, puskát. Amikor 1945-ben elmentünk fogságba, volt egy zászlós, aki a rengeteg szabad időt szipka faragással ütötte el. Kerítettem egy darab diófát, s magam is készítettem egyet. A hadosztályparancsnok leányának még fényképtartót is faragtam. A meghatározó élményt viszont hazatértem után Vastagh György: A csikós című szobra adta. A csikónak letört a farka, s egyik debreceni barátunkhoz hozták, hegeszteni. Teljesen beleőrültem. Három napig volt ott a bronzszobor. Emlékezetből lerajzoltam otthon, és egy nagydarab szilfából kifaragtam.

Sok idő kellett, mire saját műhelye lett. A szatmári modellezőkörtől kapott satu még jelenleg is „szolgál”. ’65-ben fiuk Mérken, a nagyszülőknél járva, egy lőszert talált, ami Fehérváry József bal kezében felrobbant, s elvitte ujjai egy részét (július 9-én). Azonban nem adta fel. Egyik túristvándi mester jóvoltából egy 160 centiméteres gyalupad került a házba. Állatszobor készült diófából illetve más szobor is. Lakásuk építésénél más famunkákra is sort kellett keríteni, a faszobrászkodás mellett.

– A hatvanas években ez nem volt felkapott dolog. 1970 őszén a megyei művelődési osztály akkori vezetője és Soltész Albert képzőművész vetődött hozzánk. Ősszel kiállítást nyitottak. Én nem tanultam senkitől, hogy a népművészetnek milyennek kell lennie. Dr. Vécsey Antal, aki szintén a tanyáról indult, küldött művészeti könyveket, abból okultam. Akartam egyetemre menni, de mint „nyugatos” nem juthattam be.

Nem sok siker koronázta munkáit, mert mint egyik ítész megfogalmazta: ez nem népművészet. 1979-ben, a Nyírbátori Zenei Napok programjában kiállítást rendeztek. Ott járt Borsos Miklós is. Különösen nagy elismeréssel szól a Bivalyos parasztról: „Ilyen ma már nincs is, de sem én, sem a Pátzay nem tudta volna különbül megcsinálni. Ez az ember nem művész, hanem EGY MESTER!”

Nem kapott díjakat, de alkotásai ott vannak Amerikától Izraelig, Svédországtól Németországig a gyűjtőknél. Székelykapukat faragott Fehérgyarmatnak, Nyírbátornak, Mátészalkának, de Kállósemjénben vagy éppen Encsencsen és lakóhelyén is őrzik faragásait. Mint megfogalmazta Túristvándi jelenlegi vezetői értékelik munkásságát. Fia pedagógus lett, rajz–földrajz szakos. Encsencsen telepedtek le. Az unoka is jól rajzol. A Mester viszont fűrészel, farag, azt, amihez kedve van, amiben örömét leli.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 10. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2000.)