Garbolc

Halálra ítélte az emlékezetes árvíz Garbolcot is. Hivatali szigor tiltotta az építkezést, nemhogy anyagi, még erkölcsi támogatást sem kapott, aki apái ősi földjén kereste volna a boldogulást. Pedig ezt a csöppnyi falut a szívébe zárta, aki  ezen a tájon cseperedett emberré. Ma egy átlagos lakodalmas násznépet sem tesz ki Garbolc: a tiszteletdíjas polgármester, Nagy Elemér mind a százötven helybelit jól ismeri.

Hogyne ismerné, hisz ez a föld formálta gondolkodását, dobogtatta meg a szívét egy csengerújfalui lány iránt. Hamarosan együtt tervezgették a jövőt. A fiatalok rendszerint ezer bizonytalanság közepette álmodják a holnapot, természetesen így voltak ezzel Nagy Elemérék is. És ami minden nehézség dacára fix pontnak mutatkozott: soha nem intenek búcsút a szülőföldnek…

− Ez magától értetődik − eleveníti fel a hátteret a ’49-es születésű polgármester. − Ez az ország legkeletibb pontja, a Túr a legtisztább folyója, az erdőháti vadásztársaságban lehet a legszebb vadakat lőni, soroljam még?

Minek is tenné. Megtette már, amikor 24 esztendősen, még nőtlen fiatalemberként nekivágott az építkezésnek. Aki fészket rak, az nem pályázik el onnan. Pedig Méhteleken számos kedvezményben részesült volna, Garbolcon ezektől elesett. De hát ha a fejébe vesz valamit egy nyakas magyar? A hatalmas portán háromszobás összkomfortos ház szolgálja a családtagok kényelmét, az udvaron ötvenméteres melléképület húzódik, benne növendékmarhával, száz báránnyal.

Nagy Elemért boldoggá teszi, hogy 19 esztendős Roland fiában felfedezte a gazdálkodás iránti érdeklődést. Még a legnagyobb szenvedélyét, a vadászatot is megosztja vele. Így már nyugalmasabban tervezgethet a házigazda: lesz, aki a családi gazdaságot folytatja. Hisz az állat megérzi a törődést, húsa, teje akkor a legzamatosabb, ha az ennivaló mellett szeretetet is kap.

− Kaptam én is, de bontási határozatot az egykori tanácstól, mert engedély nélkül építkeztem. De mit tegyek, ha én tősgyökeres garbolci létemre képtelen vagyok másutt otthon érezni magam? Vajon a gyerekeink is így gondolják? Ki tudja. Roland valószínűleg, de a lányom, Tünde 16 éves, harmadikos Fehérgyarmaton, és ha az eddigi elképzeléseit valóra váltja, katedrára áll és a gyermekeket oktatja. Feleségem könyvelő.

Garbolcon iszonyúan magas, hatvan év az átlag életkor. Nem az a baj, hogy az idősek száma gyarapszik, Isten őrizzen! Hanem az, hogy a lélekharang jóval gyakrabban megkondul, mint ahány keresztelőre hívják a komákat. Hiába a halban gazdag, tiszta vízű Túr, a vadaknak menedéket adó tölgyerdő, ha a megélhetés útját-módját hasztalan keresik a fiatalok.

Aki egyszer becsomagolt, rendszerint nem retúrjeggyel utazik a nagyvilágba…

Nem véletlen, hogy az évi 4 millió forintos költségvetés minden negyedik forintját segélyként adják oda. A gáz, a telefon a városi komfort érzetét kelti, most azért talpal Nagy Elemér, hogy az egy családra jutó 35, illetve 31 ezer forintot se kelljen befizetni, hanem pályázati és más forrásokból az önkormányzat állja. Hisz az élet annyira, de annyira drága faluhelyen, a jövedelem kimondhatatlanul alacsony.

A fővárosi nép el sem tudná képzelni, miként lehet jócskán a létminimum alatt megélni. Vagy túlélni, mert Garbolcot 1970-től folyamatosan fenyegette az elnéptelenedés réme. Ahonnan mikrobusz viszi a nyolc óvodást és a tizenegy iskolást a szomszédos Méhtelekre, ott nemigen maradnak meg az emberek. Előbb a gyerek fog vándorbotot és távoli alma materben pallérozza elméjét. Majd esetleg az idős szülő megy utána, ha képes örökre elhagyni ezt a varázslatos vidéket. Ahol akkora vaddisznók teremnek, amilyet még az öreg vadászok is ritkán látnak…

Történt egyszer Nagy Elemérrel, hogy a Holt-Túrba menekült előle a megsebesített vadkan. A két mázsás vadat meglőtte, de a határfolyó hátára kapta a vadat. Éjszakára fagyott, beállt a folyó és a vadkan a jég fogságába került. Trükkösen kellett megszerezni a zsákmányt: alátoltak egy deszkát, és nagy nehezen ráigazgatták a nem mindennapi jószágot. Az ezüstérmes agyart természetesen most is őrzi a vadász.

A közélet, a falu sorsa sohasem volt közömbös az itt cseperedő fiatalembernek. Az egykori nagyközségi tanács tagjaként, majd elöljárójaként jól ismerte: milyen gondok nehezítik a garbolciak életét. Később polgármesterként igyekezett kárpótolni az embereket azért a sok nélkülözésért, ami az országhatár szélére sodródott faluban szinte törvényszerű volt.

Annak örül, hogy békétlenség nem osztja meg a helybeliek jobbító szándékát. A pártokat az újságból és a tévéből ismerik, náluk − a polgármester úgy tudja − senki nem csatlakozott egyikhez sem. Inkább a megélhetéshez szükséges forintok előteremtésén fáradoznak, majd a lélek békéjét keresik a református templomban. A garbolciak nyolcvan százaléka tartozik ehhez a gyülekezethez, maga a polgármester is presbiter.

(Szatmári Almanach 1. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1994.)