Garbolc

Egy csilingelő kacagás, egy szelíd dörmögő hang. Szavak, mondatok visszhangzanak fülemben. Csapongó, véget érni nem akaró  beszélgetés nagyon régi ismerősökkel, otthonuk meghitt, bensőséges hangulatú sarkában. Szelíd vörös színében bukik le a nap az Erdőhát vadkörtefás legelőinek horizontján. Suhan velem az autó. Beletelik másfél órába, míg hazaérek az ország legkeletibb településéről.

Vajon mire gondol most Nagy Elemér, aki 25 éve a vadásztársaság vezetője, a magaslesen? Búcsúzáskor rápillantott az órájára, és azt mondta. “Fiatal az idő, még kimegyek. Ritkán lövök valamit, de szeretem ott befejezni a napot.” Talán az a lassan három évtizeddel ezelőtti délután, amikor először caplattunk végig a falun. Lehet, arra gondol. Most is szóba hozta, hiszen már akkor is a település elöljárója volt. Hiába szürkéllett az ég, és csepergett vigasztalanul az eső, bizakodóan mosolygott. Eredményeket és célokat sorolt. Pedig se vezetékes víz, se szennycsatorna, de ami ma hihetetlen, még telefon se volt a falujában. Mi több, az 1970-es nagy árvíz utáni visszafejlesztendő zónába került. A felépült új gát mögé. A magaslesről a templom gombját is látja. Éppúgy mint a vendég, amikor a töltés tetejéről megpillantja a falut. Ékszerként csillog a vörösréz tetődísz. Hamarosan kész lesz a felújítás. Az utód pályázaton nyert rá pénzt. “A fiam bátrabb, mint én, mer álmodni. Pályázik, nagyban gondolkodik” – igaz, Szivi, nézett helyeslésre várva feleségére, amikor szóba kerültek a gyerekek. “Biztos, hogy óvatos, és megfontolt ember”, mondta élete párja, akit Papp Magdolnának hívtak annak idején, amikor a pap előtt örök hűséget fogadtak egymásnak. Inkább nekem címezte a szavakat, hiszen szemmel látható, hogy nyitott könyv mindkettejük számára egymás lelke.

Hosszú az alkonyat, néptelen az országút. Miért, miért nem a csengettyű és kolompgyűjtemény jelenik meg a képzeletemben. Nagy Elemérék házában negyedszázada is megvolt, és ugyanott van ma is. A falon sokkal kevesebb trófea dicsérte gazdája vadászszerencséjét. Viszont ma, amikor beült a terepjárójába tükörsima aszfalton indult el az erdőbe, és összkomfortos faluba tér haza sűrvedés után. “Zilahi Jóska megyei elnök idejében, Boross Péter miniszterelnöksége alatt fejlődött legtöbbet Erdőhát” – említett neveket, amikor a polgármesteri ciklusai alatt történteket elemezgette. Magdika asszony pontosított egy-egy dátumot a régmúltból, időnként úgy vette át a beszélgetés fonalát, hogy nem kétséges: a közügyekben, a megoldásra váró problémákban nem maradt magára a férj. Régen se, ma se szorul magyarázatra számára milyen gondok szorítják a falut és a lakosságot. Amikor még a környékbeli három községgel Rozsályhoz tartoztak közigazgatásilag, gyámügyi előadó volt a közös tanácson. Ma pedig az idősek otthonát igazgatja Garbolcon. “Mindig nyomasztott a rossz sorban élő gyerekek, idősek, az elesettek sorsa” fogalmazta meg a hitvallását. Mintha csak a lányát hallanám. Pappné Nagy Tünde, aki családjával együtt ugyanezen könyv lapjairól mosolyog ránk, szinte szó szerint ismétli.

Már Gyarmaton járok, éppen a Szent Lukács Görögkatolikus Szociális Szolgáltató Központ mellett vezet az utam. Óvatosan hajtok be a körforgalomba. Már égnek a lámpák. A szeretetotthonban világos van. Magdika Garbolcon talán még átment az idős-otthonba, a lánya se igen hagyott semmi ma elintézhetőt holnapra. Elemér valószínűleg szedelőzködik a magaslesen. Mostanában különösen fényes az esthajnalcsillag. Nyugdíjas már, a legutóbbi választáskor a fia lépett örökébe. “Azt mondtam magamnak, dolgoztam eleget. Volt egy probléma a szívemmel is” tette rá a tenyerét elegáns, makkoshímzéses ingére. Alpolgármester maradtam. Ha a fiam kér segítek, ha a testület határoz, alávetem magam”. “És a nyáj, és a földek”, szaladt ki a számon. Aztán kiderült, hogy nem eszik olyan forrón a kását. Nagy Elemér megmaradt önmaga. “Szivi, Nem megyünk be Szalkára a Tescóba?” árulkodott kedvesen a felesége. Sejtettem, hogy valami emlékezetes történet következik, úgy nevettek mindketten. Kiderült, hogy Elemér Kocsordon eladó birkákról olvasott az újságban. A Tescóig el se jutottak. Szó mi szó, a “farm” elviselhető mértékben visszaépült. Nagy Elemér továbbra is ott van a közéletben, az Erdőháti Vízgazdálkodási Társulat elnöke, annak minden gondjával, bajával.

De a vadászles, az vadászles. A teliholdnál látok is egyet a baktai erdőben, amint félrepillantok egy autó fényszórója miatt. Azóta Nagy Elemér már hazaért. Nemsokára én is megérkezem. Most nem volt vele Laci unokája, akivel nagyokat beszélgetnek ott fenn a lesen. “Minden puskámat ráhagyom”, árulta el mennyire kedveli a kisfiút. Otthon talán szóba hozzák, mit hagytak ki a beszélgetésünkből. Én már tudom: Lacika mellett a két kislány-unokát, Kamillát és Titanillát.

Korán nyugovóra térnek. “Én már négy órakor talpon vagyok” mondta Magdika a napirendjéről. Nagyon szeretem a napfelkeltét nézni, sose unom meg.