Szatmárcseke

Szatmárcseke központjában áll a szolgálati lakás, dr. László Imre állatorvos háza. Előtte betonnal szegélyezett árok, megpróbálja elnyelni a patakokban lezúduló vizet. A bejáratnál szomorú szemű kutya vigyázza a ház lakóit, figyeli a kintről érkezőt. Gazdája unszolására is alig akar mozdulni, látszik rajta, neki sincs kedvére e keserves idő.

Dr. László Imre 1984 óta él Szatmárcsekén, igaz, nem érkezett messziről, hiszen előtte is ebben a megyében dolgozott. Az Állatorvosi Egyetem befejeztével, a diploma után, a fővárosi boldog diákévek elmúltával Kemecse és Kótaj közös termelőszövetkezetének lett üzemi állatorvosa. Itt kezdte a szakmát, itt igyekezett az egyetemen megtanult elméleti tudást a gyakorlatban is kamatoztatni.

Arra a kérdésre, hogy miért pont Szatmárcsekén telepedett le, azt válaszolja:

− Prózai oka van ennek, mégpedig nem is akármilyen. Én Hajdúból, feleségem Hevesből származik, s annak idején mindkét család azt szerette volna, ha hozzájuk közel telepszünk le. Mivel mindkettőjüket egyformán szeretjük, s megbántani egyiküket sem akartuk, úgy döntöttünk, semleges területet választunk. Így lett a letelepedés színhelye Szabolcs-Szatmár-Bereg. A békesség kedvéért jöttünk tehát ide, bár a hely kiválasztásakor konkrét célunk nem, csak annyi elhatározásunk volt, mindenképpen az Alföldön szeretnénk letelepedni. Nem csalódtunk, szeretünk ezen a vidéken élni.

László doktor Monostorpályiban született 1953-ban. Szülei gazdálkodók voltak, tipikus sorsú magyar emberek, akik fiatalon egyénileg gazdálkodtak, később tsz-tagok lettek, most meg már élik az így vagy úgy kárpótoltak, a nyugdíjasok mindennapi életét. Ketten voltak testvérek, nővére Debrecenben él.

Hogyan lettem állatorvos? − mereng el a kérdésen, s arcán látni, szívesen emlékszik vissza a pályaválasztás körüli nem könnyű időkre. A gazdálkodás mindig is közel állt hozzám, a föld és az állat szeretetét a családból hoztam magammal. Nálunk ez volt az élet, ez volt a minden, bizonyára ez is az oka annak, hogy mindig állatorvos, soha nem akartam más lenni.

A jófejű parasztgyermekek tipikus útját járta végig, érettségi, majd az Állatorvostudományi Egyetem következett. Élete második munkahelyén ma is jó szívvel gondol a nehéz pályakezdésre, s mint mondja, döntését nem is bánta meg soha. Ez a vidék azóta különösképpen a szívéhez nőtt, amit bizonyít, mely már vele és családjával többször is megesett: nyaralni mentek a Balatonhoz, s egy nap után úgy döntött a családi kupaktanács, jönnek ők inkább haza, a Túr meg a Tisza közelébe.

A szatmári emberek szeretete az első, amit a gyökerek révén említ. A közvetlenség, a nyíltság, a szavahihetőség másutt elfelejtett, errefelé azonban még létező fogalmak, s akit az itteni ember megszeretett, élete végéig családtagjaként szereti.

Nem csak az élet, mostanra az állatorvosok munkája is alaposan megváltozott. Érdekes ellentmondásnak látszik, hogy a hatvanas-hetvenes évek idején, a boldog virágkorban még annyit dolgozott, amennyit csak bírt, most, amikor a fellendülésről, a kilábalásról hallani, a falusi állatorvos számára egyre több az adminisztráció, s egyre kevesebb a tényleges gyógyító munka. Az egykori gazdálkodók, az állattartók lassan megöregszenek, a jószággal nem bírnak, a fiatalok meg a dolog könnyebbik végét keresik. A falu helyett a várost, a jószágtartás helyett az üzletet, az ipart.

Van ebben azért jó is − mosolyog szomorúan. − Igyekszem nemcsak a munkát elvégezni, a feladatot végrehajtani, de szakítok időt arra is, hogy a gazdákkal, állattartókkal beszélgessek, kicseréljük, megismerjük egymás gondolatait. Talán ennek is köszönhetem, hogy szakmailag és emberileg elfogadtak az itt élő emberek, hogy Szatmárcseke mellett Kóród, Csécse és Istvándi lakói is elismernek, keresnek. Azok közé sorolom magam, akinek a hobbija egyben a mestersége is.

A család kedvenc időtöltése az utazás, mint kiderül, Erdélyt már háromszor „leltározták” végig. A feleség amúgy a szatmárcsekei polgármesteri hivatalban dolgozik, a falusi turizmus egyik lelkes helyi szervezője. Lánya gimnáziumba, fia általános iskolába jár, még nem tudni milyen pályát választanak. Apjuknak ez szinte mindegy is, lényeg, hogy boldogok, sikeresek legyenek.

− Van egy álmom − mondja. − Szeretném ha ennek az átmeneti helyzetnek mihamarabb vége lenne, s két gyermekemnek biztos jövőt remélhetnék. Ha a mai állapotokra gondolok, kicsit féltem őket. Amúgy meg se  rendkívüli tervem, se különösebb egetverő elképzelésem nincs. Azt vallom, az élet úgy is kiköveteli a maga számára a dolgokat, a hétköznapi vágyaké számomra a legfontosabb szerep. Békesség, egészség, s talán ha lehet, kicsivel több szabad idő. Ez utóbbi sajnos − teszi hozzá huncutkás mosollyal − a szakmától lassan még meg is lenne, de a gyermekeim életét még el kell indítanom. Abban én vagyok a leginkább felelős…

(Szatmári Almanach 1. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1994.)