Tiba Zsolt

Református lelkész

Szatmárcseke

szszb28 és Tiba Zsolt IMG_9310.JPGA “nagytiszteletű úr”… Így hozta szóba Sarkady Pál polgármester Tiba Zsoltot, egyik beszélgetésünk alkalmával. Ugyanitt, a hivatali szobájában, melynek ablakában állva várom az érkezését. Kicsit megilletődve gondolok arra, milyen megtisztelő a halandók részéről közülük egyre úgy tekinteni, méltó arra, hogy egyikük lelkétől a nevükben búcsút vegyen. A lelkész úr temetésről érkezik, a nevezetes csekei temetőből. Sötét öltönyös könnyed mozgású karcsú fiatalember lépked végig a bejárat előtti tuják sorfala között. Szóba is hozom beszélgetésünk kezdetén, hogy ennyire fiatal lelkésszel még nem találkoztam.

– 1979. szeptember 30-án születtem – tudatja velem, így levehetem magamban a napirendről ezt a témát. Hozzátéve, hogy a legényes alkat csalóka egy kissé. – Kilenc gyermek közül kilencediknek születtem – folytatja, és biztosan nem az első embert látja személyemben, aki elcsodálkozik a dolgon. Valamelyest oldottabban folytatja. – Tiba néni, minek ide kilenc gyerek – kiáltott be a kerítésen át egy ismerős édesanyámnak, látva, hogy várandós. Ahol nyolcnak van mit adni, ott a kilencediknek is jut, válaszolt.

Az égszínkék szemekben az emlékezés fénye gyullad, amikor a téglási gyermekkort idézi. Debrecent jegyezték be ugyan az anyakönyvbe születési helyéül, de csak azért, mert oda vitték be az édesanyját, amikor elérkezett a vajúdás ideje. Amikor a szülei felől érdeklődöm, nem kapok pontos foglalkozásneveket.

– Édesanyám foglalkozása édesanya volt – írja le a konkrétnál is konkrétabban. – Édesapám pedig minden munkát elvégzett, amire alkalma nyílott. Még csordás is volt. Elképzelheti, hogy egy ilyen nagy családban nemigen válogathatott. Nem emlékszem egyetlen napra se, amikor ne dolgozott volna.

Az élettörténetben egy újabb személy bukkan fel, kinek a nevét legalább olyan szeretettel említi, mint az édesanyjáét. Molnár Csilláról van szó, aki nemrég ünnepelhette, hogy negyedszázada Téglás református lelkésze. Ő volt az, aki meglátta Tiba Zsoltban, hogy alkalmas arra a pályára, arra hivatásra, amelyen végül is sikerrel elindította. Egyik nővére is református lelkész lett, Zsadányban szolgál. Mi több, sógora is lelkész. A testvéreinél maradva többen választottak olyan pályát, amelyen szociális feladatokat oldanak meg.

– Ülj fel az orgonához, Zsolti – lepte meg egy napon a legkisebbik Tiba gyereket. – Nagyon megrökönyödtem, de hallgattam a szavára. Pontosan emlékszem, hogy reggel nyolctól este hatig magyarázott türelmesen. Megmutatta az alapjait a hangszer megszólaltatásának, és később is gondja volt rá, hogy fejlődjek. Téglás református lelkésze egyébként még további négy fiatalt indított el a pályán.

Az indíttatás tehát megvolt. Mondom is, hogy a folytatás aztán a Refiben, ugye? Nem találtam el.

– A régen “109”-esnek hívott, ma Baross Gáborról elnevezett középiskolába jártam, ahol bizony elég kemény lelkű, hogy ne mondjam vad diákok voltak társaim. Ennek ellenére másodéves koromtól már a diákönkormányzat elnöke voltam. Közöttük tanultam meg, hogyan találjam meg a hangot később már lelkészként olyan emberekkel, akikkel mások nehezen.

A hittan órák, amelyekre nagyon szeretett járni, megmaradtak emlékezetében, és Molnár Csilla útmutató szavai sem halványodtak el. A Barossból tehát a teológiára vezetett az út. Még ma is összeszorul a torka, ahogy szőkésbarna hajába túr.

– Két hetem volt a felkészülésre, de sikerült.

Hasznosnak bizonyult a korai gyermekkori orgonalecke, és a hittanórák szeretete. A teológiai évek alatt is kántorizált, ezáltal is gyarapítva azon készségek sorát, amely később, hivatása gyakorlása során hasznára vált.

Pappá szentelése után már a bagaméri gyülekezet kikérője várta. Szeretett volna a Hajdúságban, szülőföldjén elindulni a pályán. Isten útjai kifürkészhetetlenek, gondolom magamban, amikor Bölcskei püspök szavait idézi: “jó lesz neked Csengerben”. Így lőn. Bartha Gyula mellett segédlelkészkedett egy évig. A húsz évvel ezelőtti almanachban hitetlenkedve nézi a csengeri lelkész fényképét. Az egy év után felmerült még egy-két más lehetőség is, ám Tiba Zsolt a szatmárcsekei gyülekezet hívásának tett eleget.

– Nyolc éve már, hogy itt szolgálok – mondja kicsit lassúbb tempóban, mint az egyébként oldottá vált beszélgetés pereg.  – Nem felejtettem el a Hajdúságot, Téglást, Bagamért. Megszerettem Szatmárt. – Kis szünetet tart, aztán folytatja – Azt hogy amott magasabbak a kerítések. Itt belátni a kerítés fölött.

Beszélgetésünk végeztével más szemmel nézem a község kerítéseit. Tényleg, még az autóban ülve is látom az udvarokon az őszi avart sepregető embereket. A renoválás alatt álló parókián a drótszöveten keresztül semmi sem marad titokban.

(Északkeleti Almanach 28. kötet In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2012.)
Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló