Szatmárcseke

Azon egyáltalán nem csodálkoztam, hogy első próbálkozásom kudarcot vallott, amikor Lőrincz Lajosné dr. Homoki Júliát kerestem. Hiszen, ugye egy orvosnőnek, pláne, ha háziorvos, a munka-ideje gyakorlatilag teljesen kiszámíthatatlan. A találkát nem érdemes előre megbeszélni, mert ki tudja mi jöhet közbe. Gondoltam hát, előbb-utóbb csak szerencsém lesz.

Aztán egyszer sikerült. Azon ritka perceket használjuk ki a beszélgetésre Szatmárcsekén az orvosi rendelő mögötti szolgálati lakásban, amikor éppen nincs rendelési idő, amikor éppen nem hívták fekvő beteghez, amikor éppen ráér. Ezt a ritka pillanatot meg kell becsülni, hiszen, ahogy mondja, két falu (Szatmárcseke és Túristvándi) háziorvosa:

− Átlagosan napi hatvan beteget látok el. Ezek között rendszeresen tíz-tizenöt a gondozott beteg.

Heti két alkalommal a szomszédos Túristvándiban rendel. Ha hívják − legyen az az éjszaka kellős közepe −, indul akár oda is.

Az általános iskolát itt végezte Szatmárcsekén. Aztán Debrecen következett. A cívisvárosban járt gimnáziumba, majd − ahogy fogalmaz − hat gondtalan év következett az orvosi egyetemen.

− Hiába, csak akkor tudja értékelni igazán az ember a diákévek szépségeit, mikor már visszavonhatatlanul elmúlt.

Mint kész orvos jött haza szülőfalujába, és dobatott bele a mély vízbe. Szokatlan volt újra itthon, hiszen tíz év nagy idő volt. Újra kellett „tanulnia” a falut. Bosszantotta is, hogy húga mindenkit ismer, míg ő nem. Aztán − ilyen a munkaköre − egykettőre behozta a sajnos azóta már néhai testvérét.

1974-ben férjhez ment, de sajnos gyermekkel nem áldotta meg a házasságukat a sors.

Két falujára, az emberekre, a sorsra terelődik a szó.

− Huszonöt éve vagyok a pályán. Ez alatt az idő alatt sokat változott itt is az élet, az emberek igényesebbek lettek. Maximális ellátást várnának el. Érdekes megfigyelés: míg korábban nem szaladtak minden apró-cseprő dologgal az orvoshoz, most már egy olyan sebbel is eljönnek, amit korábban házilag minden gond nélkül szakszerűen kezeltek, gyógyítottak meg.

− A mi szakmánkban nem is az anyagi, hanem inkább az erkölcsi elismerést hiányolom. Nem kívánom én, hogy ódákat zengjenek rólunk, de az jó lenne, ha az orvos, főként a háziorvos, elfoglalhatná azt a helyet a társadalomban, mely megilleti. Mondjuk ki: hiányzik a megbecsülés.

− Még annyit az emberekről − fűzi tovább a szót -, hogy mintha a mentalitásuk is változott volna: zárkózottabbakká váltak, nehezebben nyílnak ki. Ez pedig az orvosi praxisban nem szerencsés, hiszen nekünk, hogy úgy mondjam „belülről” is ismernünk kell a pácienseket, hogy gyógyítani tudjunk.

Dr. Homoki Júlia nem vállalkozó háziorvos. Szerinte a betegbiztosítási rendszer nem működik úgy, ahogy azt megálmodták. Csak működési területén a betegkártyát a lakosság hat százaléka nem adta le sehová. A biztosítási rendszer akkor működne jól, ha a biztosító társaságok versenyben állnának egymással.

A „népbetegségek” kerülnek terítékre. Az ő falvaiban a betegek döntő többségének keringési panaszai vannak: a betegek 90 százalékának(!) magas a vérnyomása. Aggasztó, hogy ezek zömmel nem az idős emberek közül, hanem éppen a középkorosztályból kerülnek ki. Ebbe biztos „belejátszik” a létbizonytalanság, a feszített életritmus, az egészségtelen életmód.

A problémák góca − mind orvosi, mind szociális szempontból − a cigányság. Túristvándiban 700 cigány él, s minden probléma náluk csapódik le. Még szerencse, hogy fertőző betegségek nem okoztak tömeges megbetegedéseket eddig.

Vajon az orvos lát-e különbséget a két falu között? Meglepő számomra, amit mond, hiszen mint tősgyökeres csekei, azt hihetné az ember, az összehasonlítás ide dől majd el. De nem. Az istvándiakról szól melegebb szavakkal, mert bár az az elesettebb település, de az emberek ott őszintébbek, nyitottabbak is.

Vajon mi az orvos üzenete szűkebb és tágabb pátriájának?

− Talán azzal kezdeném, hogy sose vágytam el innen − esetleg egy-egy nehéz pillanatban fordult meg a fejemben a távozás gondolata, de az is még fiatalabb koromban -, pedig lett volna rá lehetőségem nem egyszer. Szeretem az embereket, s jó lenne, ha általában szeretnék egymást az emberek. Ennek az alapja, hogy mindenki annyit várjon el másoktól, amennyit maga is ad másoknak. Életemet feltettem a gyógyításra. Én ezt tudom adni az embereknek…

(Szatmári Almanach 1. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1994.)