Fehérgyarmat

Orvoslás, a futball és a közélet. Leginkább e három téma köré csoportosítható dr. Katona Sándor Fehérgyarmaton élő főorvos élete.

1930-ban Jánkon, a mai Jánkmajtison született. Ott végezte az elemi iskola első öt osztályát, majd 1941-től a szatmárnémeti Királyi Katolikus Főgimnáziumban folytatta a tanulást. Közbeszólt a történelem, az országhatárok módosítása miatt Debrecenbe került, végül Mátészalkán kitüntetéssel érettségizett.

Szüleinek egyetlen gyermeke, rendes diák, jó tanuló volt, joggal adódott tehát az elhatározás, hogy orvosi egyetemre jelentkezett. Választása azért is természetes, mert papoknál tanult, akik szinte beleoltották diákjaikba az emberek tiszteletét, szeretetét, a másokon segíteni akarás nemes eszméjét.

A sporttal, a labdarúgással korán eljegyezte magát. Tehetsége nyilvánvaló volt, hamar ki is derült, hiszen a fociban a válogatottságig, az NB I-ig vitte. Ma is nevetve meséli, mekkora meglepetés érte, amikor egy edzőtáborozáson megkapta a levelet: felvételije sikerült, az orvosegyetem hallgatója lett, még kollégiumot, ösztöndíjat is kapott! Sikerült – nevet −, pedig nem is felvételizett. Személyesen valóban nem jelent meg a bizottság előtt, bizonyítványa, sporttehetsége, a róla küldött jellemzés azonban elegendőnek bizonyult felvételéhez. Tény persze az is, hogy nem volt alaptalan a bizalom, hiszen az egyetemen Katona Sándor mindvégig kiválóan tanult, kitüntetéssel doktorált, s mindezek eredményeként első számú utódja volt az akkor nyugdíjba készülő gyermekgyógyász professzornak, aki fiaként szerette őt. Sajnos azonban mégsem maradt, nem maradhatott a klinikán, mert tudása nagy volt ugyan, pénztárcája azonban igencsak lapos, s bölcs emberként korán belátta, a klinikai fizetésből nemigen tud családot alapítani, feleséget, gyermeket eltartani.

Történelmi időben, 1956 szeptemberében így került körzeti orvosnak Nábrádra, ahonnan 1979-ig, huszonhárom évig azután el sem jött.

 − Az orvoslás hőskora volt az − emlékezik − hiszen az egész fehérgyarmati járásban hatan voltunk orvosok összesen. Szülesztettünk és temettünk − foglalja össze a lényeget. Az akkori doktorok igazi háziorvosok voltak, tevékenységükkel végigkísérték az ember életét. Katona Sándor is ismerte az egész falut, tudta a rokonsági kapcsolatokat, ki kinek a fia, lánya, mi volt a nagyszülők betegsége. Mennyivel könnyebb, s mennyivel nehezebb is volt így a gyógyítás! A könnyebbséget a szakmai tudás és az összefüggések ismerete, a nehézséget a technika, a műszerezettség hiánya jelentette. Mégis, mindezekkel együtt is mennyivel nagyobb volt akkoriban az orvosok becsülete, a tudás tisztelete!

1969 őszétől nemcsak körzeti orvos, hanem járási tiszti főorvos is volt, így módja nyílott arra, hogy orvosokat, szakembereket hozzon az akkor igen szegényes vidékre. Nem is tétlenkedett egyetlen percet sem. Négy új általános, négy fogászati körzet létesítését, három gyermekorvos letelepítését és három gyógyszertár megnyitását köszönheti neki azokból az időkből a régió. Tizenegy új védőnői körzet és a négy helyen megszervezett hétvégi ügyelet bővíti még az amúgy sem rövid listát. A szakma mellett változatlan szerelme maradt a futball is. Aktív orvosként nemcsak a bőrt rúgta, de a járási futballéletet irányította, a csapatokat, a sportéletet szervezte. 1978-ban, Fehérgyarmat várossá válásának évében kérték fel arra, vállalja el a városi főorvosi, illetve a kórházigazgató tisztet. Dr. Katona Sándor ekkor költözött be Nábrádról, s lett fehérgyarmati lakos.

− A város, a járás, az egészségügy fejlesztéséért én az ördöggel is cimboráltam – emlékezik a régi időkre, miközben szavai nyomán kiderül: nincs ez másképp most sem, hiszen még ma is ezek számára az elsődleges szempontok. Ma is lelkes intézője a közügyeknek, a fehérgyarmati önkormányzat képviselő-testületének tagja, az egészségügyi és szociális bizottság elnöke. A második ciklusban, immár nyolcadik éve tagja a városi testületnek, számos díjat, kitüntetést kapott. Fehérgyarmat díszpolgára lett, nemrég a megyei közgyűlés elismerését is átvehette.

− Nekem az orvoslás az életem. Az eltelt negyven év alatt olyan még nem fordult elő, hogy én elküldjek valakit, vagy letagadjam magam a beteg előtt, amikor itthon vagyok. Életem nagy ajándékának tartom, hogy feleségemmel négy évtizeddel ezelőtt egymásra találtunk. Ő nemcsak társam, hanem kollégám is, a fehérgyarmati kórház belgyógyászati osztályának volt a főorvosa. Kettőnk közül ő volt az, aki minden szakirodalmat elolvasott, aztán este megbeszéltük, konzultáltunk a beteg fölött.

Négy éve nyugdíjba ment, azóta csak a családnak, tizenegy és nyolcéves lányunokánknak él. Most, ha összegzésféleképp így visszanézek, azt kell mondjam, igazán boldognak szürke körzeti orvosként éreztem magam. Engem akkor megbecsültek, nekem akkoriban jó előre köszöntek. Igaz, csak ritkán tehették, mert én igyekeztem a köszönésben megelőzni őket.

Vannak-e terveim? Dolgozni akarok, amíg csak bírok, s látni, hogy az unokák is boldogulnak…

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 7. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1998.)