Tiszakóród

A kisszekeresi Barancsik család hölgy tagja is, miként bátyja és öccse végig hű maradt a szatmári tájhoz, a szülőfaluhoz. Barancsik Malvin (Váradi Lászlóné) testvéreivel egyetemben a helyi, illetve a nagyszekeresi általános iskolában tanult. 1950. február 15-én született, s felnőtté válása, munkakezdése elején egy tragikus esemény, az 1970-es áradás sújtotta a térség, a szülőfalu lakóit. Közvetve, hiszen a járási tanács elnökének titkárnőjeként dolgozott, szinte minden jaj és panasz szemlélője, az emberi megoldások formálója volt. Fehérgyarmat járási centrumhoz mintegy negyven település tartozott akkor, s mondhatni mind a gazdasági, de a kulturális s még a politikai témákban is kikerülhetetlen volt az akkori vezető, Széles Lajos, közbenjárása. S mivel az árvizet követően a járási tanács, majd a hivatal elnöke négy cikluson keresztül országgyűlési képviselő is volt, Fehérgyarmaton bőven volt tennivalója.

Miként a legtöbben, így ő is több munkaterületen kellett bizonyítson. Gyakornokból főelőadó, vb-titkár majd körjegyző lett. Az egykori kisszekeresi diáklányból pedig feleség, Váradi Lászlóné. Feleség, aki katonatiszt férje beosztásának függvényében Szabolcs-Szatmár-Beregből a szomszédos Borsod megyébe került. A szomszédság viszont 200 kilométeres távolságot jelentett szüleitől, testvéreitől. Miskolc illetve Leninváros (ma Tiszaújváros) jelentette az akkori „tartózkodás” helyszíneit. Titkársági főelőadó volt Leninvárosban, majd a járási hivatalok megszűnése után Emőd Nagyközség tanácsi hivatalában végzett főelőadói munkát.

Két gyerekük született. 1984-ben borsodiból ismét szatmáriak lettek, hiszen hazaköltöztek Kisszekeresre. Így László és Zsuzsa a nagyszekeresi Petőfi Sándor Általános Iskolában tanult. Az ezredfordulón László a Dunaújvárosi Műszaki Főiskola gépészmérnöki szakán végzős hallgató volt, Zsuzsa Torontóban angol és francia nyelvet tanult. Azt szokták mondani, hogy senki nem próféta saját hazájában. Váradi Lászlóné rácáfolt erre.

Amikor 1984-ben visszajöttek, a Nagyszekeresi Községi Közös Tanács vb-titkárrá nevezte ki. Itt dolgozott a rendszerváltás kezdetéig. Akik ismerik a szatmári falvakat, tudják, hogy mindegyik kis település egy-egy jellegzetes világ. Az irodalmat, a művészetet kedvelő egykori diáklány, aki közben a Budapesti Államigazgatási Főiskolán szerzett igazgatás-szervező diplomát, mindig vonzódott a móriczi világ megtestesítői iránt. Előny is, meg hátrány is, hogy valaki ismerhette az akkori tanácselnököket, tanácstitkárokat, párt- és gazdasági vezetőket. Abban mindenesetre segített, hogy amikor hívták egy-egy feladatra, viszonylag reálisan meg tudta ítélni, mire vállalkozik. S amikor 1991 februárjában a Tiszahátra hívták – igent mondott. A több mint nyolcszáz lakosú Tiszakóród, illetve a több mint háromszázötven lelkes Tiszacsécse gondját vállalta magára.

Tiszakóród élén az a Gyulai Gáspár állt, aki az előző évtizedekben is bizonyította, hogy fontosnak tartja a Tiszahát sorsát. Már 1958-ban tanácstitkárnak választották Tiszacsécsén, majd 1967-ben az egyesült Tiszacsécse–Tiszakóród tanácselnöke lett. Ezt követően is talpalt, kilincselt a Tisza menti községekért. Bizakodásra adott okot, hogy Tiszacsécse polgármestere, Nagy Gyula, is jó partnernek bizonyult, amikor a fejlesztések kerültek szóba. Alkalmazkodni kellett a megváltozott körülményekhez. Váradi Lászlóné nem méricskélt. A két település együttesen és külön-külön egyként fontos volt. A polgármesterek jó szívvel fogadták jelzéseit, mely a pályázati lehetőségeket taglalta. A fogadóórákon mindkét településen arról győződhettek meg az állampolgárok, hogy a jegyzőnő egy közülük, s érdekükben munkálkodik.

Nem jelentett gondot az a váltás, ami Tiszacsécse élén bekövetkezett. Hopka András, Tiszacsécse polgármestere azon fiatal polgármesterek egyike, aki mérnökemberként tudja, hogy csak a szövetkezés, az együttmunkálkodás vezethet eredményre. A jó szándék azonban kevés. A természet többször közbeszólt. A jegyzőnő egy évtizedes szolgálatát két árvizes időszak is nehezítette. Ők győztek a természet erői felett. Akik a harmadik évezred indulásánál jártak, járnak a Nagybukó, illetve Móricz falujában, nem győzik kapkodni a fejüket. Új, korszerű intézményi épületek, rendezett falukép fogadja az érkezőt.

A jegyzőnő és munkatársai ott voltak a védekezők, majd a helyreállítók között. A két polgármester irányításával éltek azokkal a lehetőségekkel, melyek eredményeként az infrastruktúra minden vívmánya jelen van a két községben. Nem kellett drasztikus leépítéseket kivitelezni a két település önkormányzati intézményeiben. A képviselő-testületek munkája ellen érdemi kifogást nem emelt a megyei közigazgatási hivatal. Szakszerű, színvonalas munka jellemzi a jegyzőnő felügyelete alá tartozó önkormányzati intézményeket. Váradi Lászlóné igazi „tiszaháti” lett.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 12. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2001.)