Tiszakóród

A „ficfás” Tiszaháton talán nincs is szebb foglalkozása senkinek, mint a tiszakóródi Nyilas Lászlónak. A Szatmár-Beregi Tájvédelmi Körzet őre, s nap mint nap olyan gyönyörű vidékeken, háborítatlan tájakon fordulhat meg, amilyeneken sokan egész életükben sem.

„Ficfás” Tiszahát…, még valamikor Móricz Zsigmond, a szomszédos Tiszacsécsén született nagy író alkotta a jelzős szerkezetet. Ma már csak kevesen használják ezt a különleges elnevezést. Nyilas László azonban így mondja, s nem is véletlenül. Csécsén született ő is, ráadásul még rokona is a magyar föld talán legismertebb, legnagyszerűbb krónikásának.

− Az apai nagyanyám tartotta fejben a leghívebben a történelem, meg a rokonság szálait, tőle tudunk minderről − eleveníti fel a régi időket tiszakóródi otthonában Nyilas László. − Ő egyébként ritka olvasott parasztasszony volt, amíg élt, nem múlt el úgy Móricz-évforduló, hogy fel ne keresték volna valamelyik nagy újságtól. Mindenre emlékezett, s szíves vendéglátó, lebilincselő mesélő volt.

A Nyilas família Csécsén mindig is a megbecsült gazdák közé tartozott, házigazdánk nagyapja a házassága után nyolc holdon kezdte el a gazdálkodást, aztán mikor eljött a nagy fordulat, a kilencszáznegyvenes esztendők dereka, akkor már vagy harminc holdat gyűjtöttek össze rendkívül kemény munkával.

A háború után azonban már nem sokáig gazdálkodhattak a sajátjukon, mert alig telt el öt esztendő, kuláklistára tették őket. S megtanulhatták hamarosan, mit jelent a rendszer ellenségének lenni.

− A földet, a jószágokat, a gazdasági felszereléseket természetesen elvették, így aztán az öregnek, meg apámnak Pesten kellett kenyér után nézni − folytatja a házigazdánk. − Nagy utánjárással a Hídépítő Vállalatnál találtak munkát, aztán, hogy elhangzott a híres Nagy Imre-beszéd, és újból egyéni gazdák lehettek… Nem sokáig tartott azonban a jó világ, hiszen hamarosan megint fordult a kocka. Aztán, ha nehezen is, beléptek ők is a téeszbe.

Azt gondolhatná a városi ember, hogy ennyi családi kudarc után végképp elmegy még az utódoknak is a kedve a földtől, a mezőgazdaságtól. Nyilas László azonban mégis az ősök foglalkozását választotta.

A híres mátészalkai mezőgazdasági technikumot végezte el, azt követően pedig tíz évet húzott le a szomszédos szatmárcsekei termelőszövetkezetben. Innen csábult át a természetvédőkhöz, e ritka szép birodalomba. Nemcsak szép, hanem igen mozgalmas munka is az övé. Nagyartól Garbolcig, Magosligetig terjed a foltokban elhelyezkedő tájvédelmi körzet, mely távolság testvérek között is több mint negyven kilométer. A védett területek többsége ráadásul nem is a jól kiépített kövesutak mentén terül el, hanem az eldugott részeken, majd hogy nem járhatatlan utak környékén, így aztán annak az őrnek, aki tisztán akar látni mindent a saját birodalmában, igencsak korán kell kelnie.

Hát még, ha közben búzát, meg napraforgót, s miegyebet is termeszt az ember!

Házigazdánk ugyanis eredeti szakmájától sohasem távolodott el teljesen, most meg aztán igazán gyakorolhatja. A kárpótlás révén az itteni viszonyokat ismerve tekintélyesnek számító földterülethez jutott, így aztán szabad idejében vagy a földeken, vagy a gépek mellett lehet megtalálni. Manapság inkább az utóbbiak mellett, hiszen a kalászosok már nem sok munkát adnak, a gépek viszont annál többet.

Más lenne persze a helyzet, ha az embernek annyi pénzt adnának a bankok, hogy abból új gépeket lehetne venni. Ám a bankok közismerten szűkmarkúak, így aztán, még ha egészen kiváló gépparkkal is rendelkezik már a házigazdánk, vannak abban bizony öreg gépek is, melyeken mindig akad valami javítani való.

A Nyilas-portát Tiszakóród főutcáján találni, s nem is gondolná az ember, hogy az igazán szép, mutatós lakás mögött már egy kis szabályos birodalom húzódik meg. Az anyai nagyszülőké volt ez a porta, haláluk után kezdett itt építkezni az unokájuk. A kisfia óvodás, a lánya negyedik osztályos, és Szatmárcsekén jár általános iskolába. Egyszerű a magyarázat: édesanyja oda jár át tanítani, s ha már ő is ott van, viszi magával a lánykát is. Egy ideig hordta a kisfiút is…, de az ragaszkodott a kóródi pajtásaihoz.

Meg persze az apjához, akit ha különösen jó kedvében talál, be-beülteti a kis Trabantba, s irány a határ, a gyönyörű, kies Szatmár.

(Szatmári Almanach 1. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1994.)