Csalánszagú délutánok

Zajta

Csalánszagú délutánok235.jpgTörtént egyszer, ezerhétszázvalamennyiben, hogy a szatmári püspök és kísérete Jánkra indult vendégségbe. Nem nagy ugyan a távolság a két település között, de azért délidőben megálltak valahol fele útjában pihenni és ebédezni. Az Erge-patak partján a vitézek szalonnasütéshez készülődvén elmentek a sűrűbe nyársnak való fát keresni. Nem messze a tanyahelytől berogyott tetejű, de ép falú épületre leltek. A püspök maga is megszemlélte a felfedezett romokat, majd megtárgyalván a dolgot hozzáértő emberekkel arra a következtetésre jutott, hogy a helyen község állott valamikor, és ez a lakott hely nem lehetett más, mint az elpusztult egykori Zajta.

– Ugyanaz a templom, ami most is az Erge mellett szolgál, te tudod, melyikről van szó –  fordult helyeslésért Tircsi Anti bátyánk Bujáki Kálmán századoshoz, akivel kettesben hallgatjuk a meglepően életszerű visszatekintést a falu múltjába. Vendéglátónk memóriáján hetven életéve nem hagyott nyomot, annál inkább egészségén. Befüggönyözött szobában piheni ki a legutóbbi kórházi kezelés viszontagságait, de kedélye irigylésre méltó. A határőrparancsnok nem járt messze az igazságtól, amikor őt ajánlva kijelentette idejövetelünk előtt: Anti bácsinál többet Zajtáról nemigen tud senki.

– A ti kertetek alatt, ha rendesen megszántjátok, még ma is téglát, követ vet ki a föld – beszél tovább a fiatal századosnak Anti bácsi. Az álmos tekintetű katona nyolc éve lakik és dolgozik itt, úgy látom, meglepik a hallottak. – Na, szóval, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, Nagymajtényból és Csanálosról a Károlyi grófok mindenekelőtt hét sváb családot telepítettek ide. Telket és negyven magyar holdat kaptak. Az első Tircsi, az ősöm, 1775-ben jött ide. Hogy honnan, azt nem tudom, de az biztos, hogy Vállajon nagyon sok a hasonló nevű. Nem azért, hogy dicsekedjek, de az a Tircsi öt év múltán már bíró volt a faluban.

Az idős ember lebilincselő elbeszélését napestig lehetne hallgatni, Bujáki százados azonban a hely további nevezetességeit ajánlja. Kijövünk a hűvös szobából, mellbe vág a hőség. A falu békés és halk, csak távoli gólyakelepelés hallatszik. Néhol elhagyott porták szakítják meg a virágokkal szegett házsort a nem távoli töltés felé vezető úton. Odaát már Románia. A határőrparancsnok magyarázatát adja fáradtságának. Nagy a „forgalom” odaátról, ezen a részen nem húzták fel a kerítést. Mondana többet is az ügyekről, de ahhoz be kellene szólni Bátorba, a parancsnokságra engedélyt kérni… Inkább másról beszélünk. Kis mellékutcán ballagunk az Anti bácsi által ismertetett templomhoz. Valóban gyönyörű építmény, nem csoda, hogy állta az évszázadokat. A hőség ellenére is tocsogós, mocsaras az emelkedő menti füves mező. Odébb mellig érő, poros levelű csalán ingadozik, valami szellő mégis csak jár. Csalánszagú a csendes délután. Átjárja az illat a levegőt, és sajátos hangulatot teremt. Aláfestésnek haragos dongóraj ad zenét, éppen a templomajtó szemöldökfája fölött van a fészkük.

– Amoda az Erge – fordít hátat az épületnek a százados. Én nem látok mást, mint azt, hogy ott sötétebb a fű. Körbejárjuk az Isten házát. Sódert hordtak nemrég a hátsó traktus mögé, és leverték az alapoknál a vakolatot. Alighanem tatarozáshoz készülnek.

– Látja, itt még én sem voltam soha – ütközik meg saját magán Bujáki Kálmán.

– Egyszer a Nyugatiban teljesen elérzékenyültem, mert valahogy nagyon jólesett nekem, hogy a vonat oldalára az van írva Budapest-Zajta. – Kin György forgalmi szolgálattevő mesél ekként, aki Pregun János nevű kollégájával „őrzi” az állomást. E meglehetősen ritka név tulajdonosa nem kevesebb, mint negyven éve viseli az egyenruhát. A vasút itteni és környékbeli történetében legalább olyan otthonos, mint Tircsi Antal a hely históriájában.

– Átment itt a sín nem messze a fasoron túl, és Szatmár volt a végállomás. De mióta én szolgálok, csak idáig jön, innen visszamegy. A zajtainak van a világon a legjobb dolga – tér vissza ismét a fővárossal kapcsolatos élményére –, csak felül, és Pestig meg se áll. Vagyis hát nem kell neki átszállni.

Hosszú árnyékot vet már az állomás épülete, amint kint megszemléljük, merre van a vaspálya vége. A sínen talán rántottát lehetne sütni, akkora még mindig a hőség.

– Láttam csodálkozik a nevemen – tér vissza Kin forgalmi szolgálattevő beszélgetésünk elejének témájára. – Lehet, hogy én is sváb vagyok, mint erre sokan. A Swarczkopfok, a Weiszenbacherek, a Steinbinderek… Még emlékszem, a nagyanyám úgy ringatta Jani öcsémet: slaf Janika, slaf Janika. Aludj Janikám. Arról azonban nem hallottam, hogy máma valaki is tudna németül a faluban.

Zajta állomáson diskurzusunk alatt a napi nyolc vonatból egy se mutatta meg magát.

A teherforgalom is minimális, így aztán – úgy lehet – mi ketten a századossal voltunk aznap a legjelentősebb esemény. Én magam meg kijavíttatom egy súlyos tévedésem, aztán elbúcsúzunk. A sok bicikli vezetett félre, melyek az árnyékba támasztva pihentek. Azt hittem ennyi vasutas dolgozik, holott ennyi az aznap ingázó Gyarmatra és Szalkára. Ennek már nem is olyan rengeteg.

Bujáki százados katonához illő erőszakot tett magán, és lassacskán elhessegette álmosságát. A szolgálat azonban még ennél is nagyobb úr. Barátságos kézszorításából érezni, hogy szívesen kalauzolt falujában. Igaz, hogy ő nagyecsedi – erre a tényre neve is következtetni enged –‚ de mint mondja, már meggyökerezett. Figyelmembe ajánlja még az öregek napközi otthonát, ahol sokat hallhatok Zajtáról.

Licz Béláné energikus fiatalasszony, ő fogad a barátságosan berendezett épületben. Rajta kívül még egy munkatársa, idős ember viszont egy se.

– Dolog van a mezőn, Ilyenkor délutánra már nem marad egyikük sem – adja magyarázatát a szokatlannak tűnő ténynek.

– Pedig most 15-en vagyunk. Leginkább délelőtt jönnek, nagyon szeretnek itt. Hasznos dolognak tartják, és szerintem is az. Inkább elszomorító, hogy fiatal emberből mind kevesebb van. Ez az épület is óvoda volt. Most a falu másik végén vannak az óvodások. Nem sokan, mindössze tízen. Nyolcan közülük ősszel iskolába kerülnek. Lassan elfogyunk…

Elszáll a mosoly az arcáról, amint idáig ér. Zajtán bizony nem nagyon van olyan dolog, ami az itt maradással kecsegtetné azt, aki itt születik. Se iskola, se tanács, se tsz… A gabonaforgalmi takarmánykeverője az egyetlen, ami jelentősnek mondható.

– A busz se jön be Újzajtáig – fordít egyet beszélgetésünk fonalán Liczné. – Látja, ezt írja meg, hátha végre meghallják szavunkat – kap hirtelen saját ötletén –, az Iskolásokkal sokat kell gyalogolni. Még miattunk nem is nagyon szólnék, de van egy csípőficamos kislány az utcában, szegény anyjával nehéz neki elérni minden reggel.

A faluban alighanem híre ment annak, hogy idegen érkezett. A kiskapuból kíváncsi fejek kukkantanak ki, és rajtam kívül nemigen látnak senkit, semmit. A csalánszagú délután lassan estébe hajlik, de mindez a falu életében semmi változással nem jár. Két süldőlány bátorodott sétának. Kiderítem, nem is idevalók. Egyik téglási, a másik Pest környéki. Nyaralunk, mondják. Sok gyerek hazajön a nyáron, visszahallik a fülemben Liczné hangja. Ahol laknak, nem nagyon viszik még őket első áldozásra. Itt meg augusztusban a papunk megáldoztatja őket. Erre nagyon vallásosak az emberek.

Igaz, csak papot hatot adott a falu – hogy Tircsi Antal „statisztikáját” idézzem – a legutóbbi emberöltőben. Hogy is sorolta az öreg? Pedagógust is legalább hetet, katonatisztet ezredesig bezárólag számosat. Egy kis lokálpatriotizmus, alighanem a sajátja a hely krónikásának, mert még azt is megkockáztatja, hogy annyi érettségizettet, mint három másik falu. A szatmári végek nagyszerű krónikása Zajta büszkesége lehet. Véget érni nem akaró elbeszélése még elmenet is motoszkál bennem. Mennyi tényt, adatot, évszámot és embert ismert… Azon már meg se lepődtem, hogy „természetesen az én rokonaimról is hallott már”, apámat meg tisztelteti.

Ésik Sándor

(1988.)
(Barangolások Szabolcsban, Szatmárban, Beregben Gold Ász Kiadó Nyíregyháza 1991.)
Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése