Kifelehalófélben

Tiszacsécse

Tiszacsécse00058.05.jpgMegnéztem már magamnak egy párszor Tiszacsécsén a Móricz-emlékházat, körülötte a sövénykerítést, aztán az “öreget”, ahogy szoborrá meredve álldogál az udvar kellős közepén. Soha nem keltette bennem a ráismerés varázsát. Remekmű a vesszősövény, pontosan ilyen a szalmatető… minden annyira eredeti, hogy így hamis. Művi. A neccel bevont zsup, a lénia mellett font kerítés… Mennyire más egy élő, vagy már meghalt csécsi ház. Igen, sok a halott ház, vagy éppen halódó. A fundamentum beregszászi sziklakövei közül az idő kikoptatta a fugát, a gerendák szálai közül a puha gesztet, az udvarvégen sötétlő nagy csűrök hajópallói ívbe gémberedtek, a kerítésculápok a föld színénél semmivé rothadtak. A sövény viszont mintaszerű az útkanyarulatban, mint egy nejlonharisnya szemei nagyító alatt. A ház pedig hiába vert falú – oly délcegen áll, mintha mérnök tervezte volna. Talán éppen ez történt.

A fenyők a csécsi kerítések belső oldalán szálasabbak mint másutt a szatmári falvakban.
– Vajon mi lehet az oka – faggatom Nagy Gyulát, aki a tejcsarnok kezelője, így napközben van ideje egy kis sétára a kanyargós faluban.
– Régebben ezekről törtünk karácsonykor egy-egy ágat – világosít fel. Csendes a falu. Az egyik mohos kapuból szomorú tekintetű asszony fogadja köszönésünket. Gyászban van. Néhány lépéssel továbbhaladva suttogja el Nagy Gyula: – nemrég halt meg az ura.
– Fogy a falu – marad a témánál. – Tizenkét évvel ezelőtt még 520 lélek lakta, ma alig vagyunk többen háromszáznál. – Még két idősebb asszonnyal találkozunk ők vidámabbak.
Látják nálam a fényképezőgépet, mindjárt el is mondják, hogy ők “szoktak” rajta lenni a képeken, a filmeken. Előkerül a kisbíró hölgy is. A dobpergés után megtudjuk, hogy másnap jön a villanyszámlás. Kiderül, ő is gyakori fotótéma.
– Miért fogy a nép – töröm meg egy kissé jókedvüket.
– Az embereink mennek el hamarabb – igazítja meg a kendőjét egyikük. Rövid számolás után maguk is meglepődnek: negyven özvegyasszony van a faluban és csak négy özvegyember.
– Az ember legtöbbször idősebb akár tíz évvel is – próbálnak magyarázatot találni. – De sok a betegség, meg az ital. Még az asszonyok között is akad, aki rákap.
– Nem restellik, – kérdezem.
– Én elbújnék a helyükben, – mondja egyikük, aztán lemondóan hozzáteszi: – annál jobban jön-megy a faluban, ha beivott. Viszi a feje, az nehéz.
– De azért azt ne higgye már Csécséről, hogy itt mindenki iszik – mentegetőzik Nagy Gyula. – Nehogy ránk ragasszon valami ilyesmit.
***
A boltban Hopka Sándorral, az üzletvezetővel bizonygatják az itt élők jóravalóságát. 220 tehén ad tejet a gazdáknál, és sok bikaborjú kerül más vidékekre az itteni istállókból. Hatezerért visznek el egyet a kupecek. Én vagyok a cenzár, meg a kocsmáros, mi mondjuk, meg hol van eladó.
A bolt forgalma egyenlő a nullával ezen a délutánon így van ideje ránk Hopka Sándornak.
– Akár így, úgy, kifelehalófélben van Csécse, lassan tanya lesz belőle – sóhajt agy nagyot. Aztán belebonyolódik a szóba, amit mondott, mert másként akarja megismételni. Némán hallgatom. Csak Szatmárban használják ilyen eredeti ízzel a történés folyamatosságát kifejező “fele” szócskát. A “félben”-nel együtt micsoda tömörítés én fél oldalon keresztül nem leszek képes ilyen pontosan leírni Csécse mai állapotát.
Még egyszer szemügyre vesszük az épületeket. Az emlékházzal átellenben, az utcakönyökkel szembeni mellékutca elején kidőlt-bedőlt deszkakerítés. Valamikor szebb napokat láthatott. Az udvar se különb, a háznak pedig meztelenül fagyoskodnak elmállott vályogjai.
– Ennek nem lehet beszélni a gazdájával, elüldöz és feljelent mindenkit – szégyenkezik egy kicsit a szóban forgó ember helyett is Nagy Gyula. – Engem magának a miniszternek jelentett fel, de mással sincs kibékülve.
Nem sokkal odébb a közelmúltban csaknem hárommillióért felújított templom után, gyönyörű tornácos ház. Az udvart benőtte a fű, nem vezet ösvény a grádicshoz.
– Innen is kihalt mindenki. Járt itt egy filmrendező, aki Móriczról akar filmet csinálni, azt mondta, adna érte négyszázezret, ha lenne benne fürdőszoba. Kiadná a nyugatnémeteknek. Ha leesik a hó, visszajön, elkezdik a munkát. Szirtes Ádám lesz Móricz, Horváth Teri meg egy parasztasszonyt fog játszani.
Hó helyett dér borít mindent, a ködből nő a szála. Minden fehér és mozdulatlan. Az új házak, mert ilyen is épül egy-kettő egy évben, hivalkodóan dalmahodnak a régebbiek között. Utcafrontjukon műanyag lambéria barnállik, még a harmat se szállja. Nem úgy a tornácok oszlopai, az ódonabbak hóna alatt. A míves faragott és fűrészelt formákra és ívekre kontúrt rajzol a hószerű dara, így még inkább követni képes a szem az elpusztult parasztművészek keze nyomán megőrződött gyönyörű formavilágot.
***
– Ez meg Tukacs Laci, a mi tanítónk – rikkant Nagy Gyula, mert feltűnik egy kissé sántító fiatalember. Megörvend a találkozásnak, és magyarázatát adja furcsa menésének.
– Megrúgtak focizás közben, azért húzom a lábom. Most megyek injekcióra.
Néhány perc múlva utolér bennünket Nagy Gyula tágas, meleg és barátságos konyhájában. Jól átfagytunk, és csak nehezen engedünk fel. Két fiatalasszony tesz-vesz körülöttünk. Egyikük a gazda menye a másik pedig az előbb feltalált tanító sógornője.
Tukacs László különben a harmadik szomszédban lakik, de ennél több egyelőre nem derül ki, mert újabb vendég érkezik a penyigei Kis József tanító. Róla tudom, hogy a túristvándi Makay Bélával együtt néprajzi gyűjtést végez, gyanítom tehát hogy ide is azért jött. Másodpercek alatt kör alakul hokedlikből és sámlikból.
– Az a baj, hogy én csak csupa szomorú dolgot tudtam mondani a vendégnek – magyarázkodik zavartan a házigazda. El is mondja röviden, mire egy kis döbbent csend támad.
– Na, azért nem olyan nagy a baj, mint ebből hinni lehet – mosolyodik el Tukacs László. Aztán fájdalmasan nyúl a hátsó részéhez, ahol megszúrták. Megfontoltan folytatja – akinek élnivalója van, az itt olyan alkalmat talál, hogy sehol másutt nem. Mi, fiatalok, akik hazajöttünk, nem vágyunk el. Igaz, hogy a szomszéd faluba kell járni iskolába nekem tanítani, de hát ma már nincsenek távolságok. Itthon meg? Tornaterem van a csűrben, a faluban sakkbajnokság még focicsapat is volt, míg el nem vittek katonának.
Egyedül beszél, a többiek úgy hallgatják, mintha beszédet mondana.
– De hazajönnek-e? Hazajön-e mindenki, aki elmegy tanulni – vetem közbe. Nem válaszol, nem akar kiesni abból amibe, kezdett. Még egyszer közbeszólok: – nincs-e igaza a boltosnak, amikor azt mondja: kifelehalófélben? – Ismét csend, az egyik fiatalasszony helyet vált, egy másik alkalmatosságra ül. Ő kezd beszélni.
– Pedig milyen nagy nemzedékeink voltak. – Nem nekem mondja, a többieknek. – Emlékeztek? Mi tizennégyen jártunk a faluból egy osztályba általános iskolás korunkban. Egytől egyig leérettségiztünk. – Feléje fordulok.
– Hol dolgozik?
– Gyarmaton tanítok.
– A férje?
Megakad a szó, megfagy a levegő, csak a spór dohog.
– Öt hónapja halt meg agyvérzésben, harmincegy évesen. – A csend még nehezebb lesz.
– A falu pedig gazdag volt, úgy is hívták régen, hogy Csáre Csécse” veszi fel az elejtett fonalat Nagy Gyula. – Az itteni embernek nem volt becses csak a bikaborjú, meg a kanmalac. Ma meg csak az üszőborjút tartják meg.
Kis József tanító úr szólal meg, hogy kiegészítse az előbb mondottakat.
– Igen! Így mondták, Csáre Csécse, cifra Kóród, hű Milota, bolond Becs. – Aztán önfeledtem magyarázzák a kóródiak öltözködését, meg hogy Becsen pankráció a futballmeccs, Milotáról pedig azt, hogy ha egy elkezd valamit, a falu azonnal utánozza. Aztán a gyűjtött szerelmi babonákból ad élő a penyigei néhány vaskosabbat. Amikor odaér, hogyan fogják meg a lányok babonával a nekik tetsző legényt, azt mondja Nagy Gyula:
– Nektek bezzeg nem főztek még bájitalt.
Egymásra néz a két fiatalember, de csak a csécsi tanító pirul el.
– Persze Jóska már előtte áll, de én még tényleg távol vagyok az esküvőtől.
– Tényleg, nem kellene már belevágni? – szegezem neki a kérdést. Még pirosabb lesz, aztán a szeme egy kissé mintha a távolba meredne.
– Biztos én vagyok a hibás. Amíg főiskolás voltam, csak a kányákra figyeltem a galambok nem érdekeltek. Most meg…

1988. 01. 23.

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése

Emlék

Ősz Zoltán alkotása 25×30 cm, pasztell. 2024 “Jaj, a gyerekkor mily tündéri kor volt: egy ködbe olvadt álom és való, ha hullt a hó az égből, porcukor volt, s a... Tartalom megtekintése

Csend a sziklák tövében

Biszák László alkotása 35x60cm. Lüktető  világunk   tele  van  meglepetéssel,  olyannyira,  hogy  belefér  bármilyen  szokatlan  torz,  pszicho,  sci fi,  csak  rettentsen! Nehéz  elhatárolódni,  nehéz kimaradni,  így  azután     egyszer... Tartalom megtekintése