Nyíregyháza

A mindig mosolygó, nyílt tekintetű asszony így kezdi önéletrajzát: „Minden ember életében vannak megtervezett és véletlen helyzetek. Csak később derül ki, melyik viszi előre, melyik gátolja sorsa alakulását. Péter Györgyné Korbély Piri vagyok.” Soraiból az emberi lélek mély ismerete és nagyon sok együttérzés szól mindazoknak, akik nyitott lélekkel fordulnak embertársaik felé. A második világháború végén, 1944-ben Gödöllőn született. Édesanyja, Lizák Erzsébet háztartásbeli, édesapja, Korbély István – nyíregyházi származású – kovácsmester, mai fogalmaink szerint ötvösművész volt. Piroska testvére, György a Kandó Kálmán Gimnáziumban érettségizett, majd közlekedési területen helyezkedett el.

Péter Györgyné férje imádta a szakmáját, amit mondhatni, mesteri szinten művelt. Az autószerelés volt a mindene. A Sors kiszámíthatatlan szeszélye folytán ő is fiatalon, idő előtt távozott szerettei köréből. A szakma iránti érdeklődést és alázatot – mindenki meglepetésére – leányuk, Györgyi örökölte, aki férjével, Kovács Péterrel együtt viszi tovább az apai műhely ügyeit. Kisfiuk, aki a nagyapa után szintén a György keresztnevet viseli, általános iskolás. Piri másik gyermeke, Mónika citológus asszisztens. A család másik két szép unokájának – a tizenhét éves Barbarának és a tízéves Rebekának – az édesanyja.

Korbély Piri családja 1950-ben költözött Nyíregyházára. Kezdetben volt a Kálvineum, a Tanítóképző Intézet Gyakorlóiskolája, ahol az igazgató akkor Porzsolt Pista „bácsi” volt. A mindig tanító nénist játszó kisleány útja a Kölcsey Ferenc Leánygimnáziumba vezetett, ahol származása miatt csak magántanuló lehetett a reál és latin nyelvű osztályban.

Az érettségi vizsgákat követően a nyíregyházi Gyógypedagógiai Intézet és Nevelőotthonban gyermekfelügyelőként helyezkedett el dr. Fazekas Árpád javaslatára. Az akkori igazgató, Tarnai Ottó szakmailag és emberileg is formálta munkatársait. A Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola elvégzésével Péter Györgyné oligophrén tanár és logopédus képesítést szerzett. S itt vissza kell térnünk önéletírásához, mert attól hitelesebben nem fogalmazható meg az, miért ezt a pályát választotta: „Szerettem az értelmi fogyatékos gyerekekkel dolgozni. Ők őszinték, egyenesek, az örömük, a bánatuk is kiszámítható. Meghitt ünnepeket, izgalmas vetélkedőket, vadregényes, formabontó kirándulásokat, csillebérci kirándulásokat (az úttörőéletnek volt sok pozitívuma) szerveztem a tanítás mellett.”

Csábította egy újabb lehetőség, és igent mondott a hívásra: félve ugyan, de elfogadta a megyeszékhelyen működő Nevelési Tanácsadó logopédusi állását 1995-ben. Immár egy évtizede dolgozik az intézetben, ahol szakmailag és emberileg is igényes munkatársak veszik körül. Munkájáról szólva mondja el, hogy mindig is érdekelték az új módszerek. A tanfolyamokon és a konferenciákon megismert eljárásokat ötvözte a több évtizedes tapasztalataival. Szakmai munkája elismeréseként tanácsosi minősítést kapott. Különböző fórumokon, tanfolyamokon meghívott előadóként figyelnek a szavaira. Logopédusként a beszédben nemcsak a fizikailag megjelenő hibákkal, hanem karöltve a pszichológussal, azok lélektani okaival is foglakozik.

Az elvégzett OKJ-s tanfolyamokon szerzett tudását felhasználva igyekszik megtenni minden tőle telhetőt a beszédészlelés és -megértés zavarainak a kijavítása érdekében. Szívesen alkalmazza a Sindelar-tréning módszerét a remélt siker, a beteg gyerekek érdekében. Foglalkozik a discalculia gyógyításával is.

Azon kevesek közé tartozik, akik elmondhatják magukról a legszebbet: a hobbim a munkám. Kikapcsolódást jelent számára, ha az unokáival lehet, kertészkedhet, napozhat, úszhat. A barátaira, a családjára mindig számíthat. Értékeli a humort, a gyakorlatiasságot, a segítőkészséget. Édesapjától az egyszerű emberek tiszteletét, a pontosságot, a megfelelni akarás miatti szorongását édesanyjától, a sportot, a vagányságot a testvérétől, az adott szó hitelét, a munkaszeretetét a férjétől kapta.

Piri szól a napjainkban divatossá vált „hozzáadott érték”-kel kapcsolatos véleményéről: számára ezt azok az emberek adták, akik megbíztak benne, s olyan feladattal látták el, amit kihívásnak tekintett és teljesített. A pozíció, a vezetői beosztás soha nem motiválta őt. Mint írja: „A nevelés nyelvére lefordítva nem jelent értéknövelő folyamatot az óvodapedagógustól, a főiskolai, egyetemi tanárig sorrend. Az számít, ki tekinti alázatnak, szolgálatnak a rábízott gyermekek nevelését, ki látja meg bennük az értéket, nem bélyegzi meg negatív stigmákkal. Ki tud lemenni hozzájuk és felnőni a feladathoz. Könnyű a jó képességűekből kihozni a maximumot.”

Péter Györgyné portréjának befejezéseként tőle idézzük a költő, Kányádi Sándor szavait: „Aki megért, és megértet, az egy népet megéltet.”

(Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanch 20. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2005.)