Miskolc, Budapest, Kalifornia

Egy, az idén 68. életévét betöltő, őszülő halántékú, jó humorú, joviális üzletember látszatát keltő egykori élsportoló, nyugdíjas rendőrtisztről beszélünk. Ő az egyik, még élő tagja annak a valamikori szervezetnek, ahol az ott szolgálók – még a világ ébredése előtt – hazánkban, a terrorizmus elleni harcra készítették fel az önként jelentkező, kiválogatott rendőröket. Nem volt akkor még a nemzetieskedő hókuszpókusz, sem hatalmas fizetés, csak egy: a haza szolgálata. Ezzel kelt és ezzel feküdt a csapat valamennyi tagja, az őrmestertől az őrnagyig. A titkolódzás olyannyira sikerült, hogy ma, sokan, csak mindennapi civil emberként tudnak nyugdíjba menni, holott az életüket a szolgálat már régen „megette”… Elit alakulat jött létre Miskolcon és Pesten.

Imre bácsi, mert csak így hívtuk mi valamennyien, 1979-ben került közénk. Közvetlen stílusa kezdetben sokakat megtévesztett, de hamar rá kellett ébrednie a későn kelőknek, hogy a szigorú számonkérés órái és percei hamarosan elérkeznek a számukra. S ő abban nem ismert kegyelmet. Azt a szót, hogy  „kifogás”, nem értette. Nem tudta elfogadni azt, hogy a kötelező és időszakos felmérés előtt miért kellett bármit is ünnepelni. Mindezek ellenére az összes jónak ígérkező mókában társ volt, a váll-lapokon lévő csillagok számától függetlenül.

Az élete igen nehezen indult: Békéscsaba bombázásakor családja nagy részét elveszítette. Azok közül is a legdrágábbat, az édesanyját sirathatta a többi túlélővel együtt. Talán az a pillanat volt az, amikor a belső kemény akaratot egy békésebb külsőt mutató burokkal fedte. Ma már nem ez a lényeges. Tudásából minden pillanatban bárkinek, akit az érdekelt, bőséggel adott. De mindig számon is kérte azt. Kedvenc mondatai közé tartoztak a következők is: „Na, mit is csinálunk ebben az esetben? De vedd figyelembe azt, hogy ott van a testvéred/ feleséged/ a gyereked/ az édesanyád!” Majd’ harminc év távlatából is érezni szavainak súlyát, és azt a felelősséget, amit tudatosítani akart a keze alatt felnövő mesterlövész nemzedékek ezernyi emberével. Minden bizonnyal átérezte az élet halál kérdésének valamennyi olyan szakaszát, amire mi, külső szemlélők első pillanatban nem biztos, hogy képesek vagyunk…

Mielőtt bárki egy szent életének vélné sorainkat, elmondjuk azt, hogy neki is voltak és vannak emberi gyengéi, olykor tévedései. De soha nem tévesztette el ezt a hármat: hol, kiért és miért dolgozik. Mi célból fagyoskodik a kezdőkkel, haladókkal a lőtéren, miközben társai a túloldalon, a gyakorlótér havas földjén sokakkal teszik ugyanezt. Szívesen vettük ötleteit, tanácsait, meglátásait akkor is, amikor az ő szakterületétől távolabb eső ügyekben kellett kitalálnunk  „valamit”. A hangsúly a legutolsó szón van, ha valaki félre-olvasta volna a szöveget! Olyant, ami a legmegfelelőbb a szolgálat számára, s ami legolcsóbb a költségekre nézve. Nos, az nem volt egyszerű dolog! Mert a csapatban nem a rendfokozat, hanem az emberélet számított. Ha egy parancsnok elrontott volna valamit, arra az ő élete is rámehetett. A mi „alá- és fölérendeltségi” viszonyunk ilyen egyszerű volt.

Imre bácsi aztán, mivel a karaván és a kor halad, nyugdíjba ment. De kíváncsi ember lévén szerencsét próbált a világ túlsó felén is. Oktatni kezdte a lövészet tudományára az amerikai nagyvárosi rendőröket. Azokat, akik képesek voltak hallgatni az idegen fehér ember szavára. Az eredmény nem rajta múlott. A lényeg, hogy egy évvel ezelőtt – minden bizonnyal nem véletlenül – egy magyar rendőrkommandós csapat nyerte a világvetélkedőt. Abban olyan emberek teljesítenek szolgálatot, akiket, illetve parancsnokaikat valamikor még ő tanított! Az aranyérem egy darabkája jogosan az övé! Ha odaadnánk neki, biztosan nem fogadná el. „Kedves fiúk….” kezdéssel hárítaná el magától az érdemet. Két leánya: Katalin és Edit az életben külön utakon jár. Mindketten családosak, a fővárosban élnek, s nevelik gyermekeiket. Imre büszke mindkettőjükre, hisz olyan emberi értékeket tudnak megfogalmazni, amelyek mindennél többet jelenthetnek mindenkinek.

Hobbija, kedvenc időtöltése a hivatása, a szakmája. Amikor vadászik – és volt szerencsém többször is látni –, ugyanúgy összpontosít, mint ahogyan a mesterlövészének kell egy valódi, éles bevetésen. Nem láttam még hibázni őt. De azt sem, hogy csupán a lövés ízéért sütötte volna el a fegyverét. A víz, a halak a másik kedvenc „vadászterület”. Szerencséjére jelenlegi munkahelyétől néhány száz kilométeren belül több bővizű folyó is található, így halfogó étvágyát is kielégítheti. Munka, pihenés, pecázás, néha-néha valami kis vadászat köti le fölös energiáit. A Kaliforniában élő magyarokkal jó kapcsolatokat ápol, hisz’ ő a fiatalabbak közül való. Persze, a rendszerváltás után ment dolgozni az USA-ba. A mesterlövészek mestere, az egykori sportlövő Európa-bajnok közel hetven évesen ma is tanít, oktat, nevel…

 (Borsod-Abaúj-Zempléni Almanach 7. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2007.)