Nyíregyháza

Az ember legyen törekvő, kitartó és alkotni vágyó − tanítgatták diákjaikkal négy évtizeddel ezelőtt a nagy hírű hajdúnánási gimnázium tanárai. Hogy pontosan hányan fogadták meg, tették el tarisznyájukba az útravalót, nem tudható. Annyi azonban bizonyos, hogy egyik hajdani tanítványuk, Kovács Károly, aki 1943-ban Tiszavasváriban, jobban mondva akkor még Bűdszentmihályon látta meg a napvilágot, s lett később nánási kollégista, alaposan elraktározta, egy életre magáévá tette az iskolai intenciót.

A kollégiumi élet, a hétvégenkénti hazautazások jótékony hatása a gimnazista fiú fokozódó önállóságában, egyre inkább kialakuló közösségi szellemében és alkalmazkodóképességében is megmutatkozott. A hajdúnánási évek legnagyobb jutalma azonban mégis csak az volt, hogy életre szóló társat adott egy csinos és kiváló tornászlány személyében. Mint „öreg” másodikos, egy ismerkedési esten vette észre a kollégiumba jelentkező elsősök között a szemrevaló Esztert, akiből nyolc év kitartó szerelem után lett Kovács Károlyné.

Érettségi után Károly tanulmányait a Gödöllői Agrártudományi Egyetem Gépészmérnöki Karán, Eszter pedig egy évvel később Egerben magyar-orosz-testnevelés tanár szakon folytatta. Miután 1966-ban egyszerre kaptak diplomát, semmi nem akadályozhatta őket abban, hogy egy számukra szerencsés napon − augusztus 13-án − összeházasodjanak.

A pályaválasztás magától értetődő volt a vidéki fiatalember számára, aki a szülei jövedelemkiegészítést szolgáló néhány hold földjén − az édesapa az Alkaloida munkása volt − be-besegítve a gazdálkodásba, legalábbis ízelítőt kapott a paraszti munkából. Tetszett a színes, nem íróasztalhoz kötött agrárpálya, s az akkoriban egyértelmű lehetőség, hogy aki akar, az tud is benne produkálni.

Az egyetemi évek alatt kialakult vonzalmát az üzemszervezés iránt szinte magától értetődően egyre nagyobb jártasság követte a mérnöki gyakorlatban. Első munkahelyén, a Hajdúnánási ÁG-ban, hamar a fejlesztés területére került, ahol előkészítésétől a kivitelezéséig egész beruházások levezénylését bízták rá.

Néhány év elteltével úgy érezte, nagyobb feladatra is képes, így egy sikeres pályázat után 1971 áprilisa már Mátészalkán találja, ahol a Szamosmenti Állami Tangazdaság gépesítési főmérnöke lett.

A Kovács család ekkorra már három tagúvá gyarapodott, hiszen 1968-ban megszületett Anita lányuk. A Tiszavasváriban általános iskolában és gimnáziumban tanító Eszter asszony Szalkán az ipari szakmunkásképzőben kapott testnevelő tanári állást.

A családfő mint élete egyik legaktívabb szakaszára emlékszik vissza a mátészalkai évekre. Mint mondja, sok szép emlékkel, barátsággal lett gazdagabb, és hát ne felejtsük el, ott született Karesz fia 1973 januárjában, akivel teljessé vált a család.

A gazdaságban a műszaki építési beruházások, majd az almatermesztési rendszer Szatmárkert létrejöttével annak gépesítési szaktanácsadási munkái tartoznak feladatai közé. Később a nagy fejlesztések, mint az almasűrítő üzem, szakosított szarvasmarhatelep beruházásai kötik le energiáit. Rövid vajai kitérő után műszaki irányítója lesz a Szatmárkertnek, az almafeldolgozó üzemnek és a gazdaság húsüzemének. Munkáját több ízben is elismerik az akkor divatos „kiváló dolgozó” kitüntetésekkel.

A fejlesztési mérnök státus azonban nem elégítette ki Kovács Károly alkotóvágyát. Időközben megkedvelte a tevékenységéhez tartozó kereskedelmi munkát, s amikor 1985-ben a Nyíregyházi Agroker Vállalat igazgatói székét meghirdették, beadta a pályázatát. Tíz közül végül kettőt fogadott el és terjesztett feljebb a bíráló bizottság. A közgyűlés döntő többséggel őt választotta meg igazgatónak, mint ahogy azóta már két alkalommal ugyanígy döntött.

Vezetésével komoly teljesítményekre képes vállalati menedzsment állt össze. Így nem a véletlen műve, hogy fokozatosan javultak a hajdani agrokeres mezőny közepe táján tanyázó nyíregyházi cég mutatói, s ma már országszerte elismeréssel emlegetik a forgalmát szívós munkával hatalmas méretűvé fejlesztő AGROKER Rt. Nyíregyházát. A hajdani állami vállalat privatizációjában is oroszlánrészt vállalt magára.

Igazgatóként sikeresen vezette le ezerkilencszázkilencvennégyben a részvénytársasággá alakulást, majd a következő lépcsőben annak teljes magánosítását, dolgozói tulajdonba kerülését is. Az eredményes gazdálkodást − amiből erejükhöz mérten még társadalmi kezdeményezések és a sport támogatására is futja − a társaság dolgozói is értékelik, akik eddig minden alkalommal újraválasztották vezérigazgatójukat.

Amennyi ideje a vezérigazgatónak még marad, azt Kovács Károly családtagjainak szenteli, akikkel együtt víz mellett pihenve, fotógyűjteményét, videofelvételeit gyarapítva, vagy a kertben munkálkodva tud igazán kikapcsolódni.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 3. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1995.)