Kisvárda

Kisvárdának a múltjában van a jövője, mondja a város polgármestere, dr. Oláh Albert, és azonnal elemezni kezdi, hogy miért. A városi létet a funkcionális okokra vezeti vissza, hiszen ez a település évszázadok óta peremterületeket kapcsolt össze.

Itt még néhány kilométernek is van jelentősége. A régi rétközi települések közül többen próbálkoztak, és ma is így van ez, a térséget összefogó városi feladatok ellátásával.

Sorra veszi őket, és kiderül, mindegyikhez személyes élmény köti. Dombrádon született 1948-ban. Édesapja itt mint jegyző kezdte a pályáját, és a község társadalma a három fiú és egy kislány nevelését is befolyásolta. Büszkén mondja, őt Bajcsy-Zsilinszky Endre felesége is ringatta. Aztán a helyi hatalmasságokat elviselő ötvenes években Nyírtassra költöztek, ahol már tanácstitkár volt az édesapja.

Tass szintén vásártartó volt valaha, és a későbbiekben kiemelkedett a gazdálkodásával. Sok kiváló és érdekes embert ismertek meg, tanította a Kossuth-díjas Kiss házaspár.

A kisvárdai Bessenyei Gimnáziumban egy időben három Oláh testvér tanult.

Emlékezetes volt ez, mert mint mondja, nagyon eleven gyerek volt. Néhány tárgyat azonban különösen kedvelt, de érettségi után egy évet dolgozni szeretett volna, pontosabban a főváros közelében élni. Így került a Beloiannisz Híradástechnikai Gyárba segédmunkásnak, közben azonban ott lehetett az akkor felfutó együttesek koncertjein.

Ám néhány hónap múltán megkapta a katonai behívót.

Ma már tudja, nem véletlenül, de most már nincs benne tüske, mert a katonaságról jó élményei maradtak, bár a két év sok volt. Ekkor kezdett el komolyan tanulni a jogi egyetemi felvételire, és leszerelés után a 12. kerületi tanácsnál helyezkedett el, ahonnan továbbtanulását esti tagozaton javasolták.

Izgalmas és szép élmények következtek. Három év alatt több osztályon dolgozott, míg Vass László lett a főnöke. Kedvelték a kolléganői, de legszebb emlékei mégis ehhez az idős kollégához kötik, akivel meccsekre járt, és aki bemutatta Csanády Árpádnak.

Az ő ajánlására kezdett a Népsportnak tudósításokat küldeni, az újságírásból kiegészítő jövedelmet szerezni. Egyik meccsen aztán összefutott bátyjával, és hazalátogatott.

Hirtelen úgy érezte, elég volt a fővárosból, ő itthon akar élni. A szülei épp maguk voltak, a gyerekeik kiröppentek, és a téesz főkönyvelője is hívta. Oláh Albert hazaköltözött, majd levelezőn folytatta a tanulmányait, háztáji gazdálkodásba kezdett, és megvette első autóját.

Ezzel járt későbbi feleségéhez, aki még az orvosi egyetemen tanult Debrecenben.

Sokan nem értették, miért akar Eperjeskére menni dolgozni, hiszen az egy kis határ menti falu, mit keres ott egy jogász. Felesége körzeti orvos, ő pedig a környék termelőszövetkezeteinek jogászi teendőit látta el.

A jog szinte minden részét érintette munkája, és így alkalma nyílott arra, hogy a környék valamennyi gazdálkodó szervezetét, önkormányzatát megismerje.

Az itteni Tisza-part sokakat vonzott, még a megye vezetői közül is jártak néhányan ide. Oláh Albert szintén kedvelte a Tiszát, feleségével mégis úgy döntöttek, hogy családi házat Kisvárdán építenek, mert a két kislány tanulmányaihoz az lesz a legalkalmasabb hely.

Mária 1979-ben, Zsuzsa 1982-ben született. Apjuk a ma már nagyoknak mondható lányokról azt mondja: nem tudok meglenni hosszabb ideig nélkülük, és haragudni sem tudtam még a csínyeikre sem, mert magam is ilyen voltam.

1986 decemberében beköltöztek a városba, de ő még megtartotta a munkahelyét. Ekkor hívta a pátrohai tsz elnöke jogásznak. Kihívásnak tekintette, és elfogadta, bár tudta, nincs ennek a gazdaságnak és vezetőjének jövője. − Elképesztő, hogy mit megengedett magának az az ember − emlékszik vissza. Még figyelmeztetni sem lehetett, de néhány túlkapástól azért sikerült megmentenem a tagságot. A privatizáció során a felszámolók alkalmazták, és innen került a polgármesteri székbe. A történet egyszerűnek látszik, megkeresték az alakuló pártok, de akkor csak egyéneket látott és nem programokat.

Aztán az SZDSZ mellé állt, itt jól felkészült emberek támogatását élvezte, a családja is biztatta, ő azonban tudta, hogy nehéz munka vár rá. Kisvárdán a régi kereskedő, paraszt-polgár, értelmiségi lakosságnak csak a töredéke maradt, de mint tapasztalja, szerte a világban az unokáik is tudják, ez a város volt az otthonuk, és támogatásukat személyes emlékeik motiválják. Most másodszor ül a polgármesteri székben, közben társadalmi alelnöke a megyei önkormányzatnak, és naponta kell döntenie olyan kérdésekben, amit majd csak a jövő igazolhat.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 3. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1995.)