Amikor belépünk a Jósa András Oktató Kórház Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Osztályának (AITO) ajtaján, akkor egy különös világba csöppenünk bele: itt nincs kiabálás, hangoskodás, s leginkább nincs célszerűtlen kapkodás. A kellemes, zöld félhomályban csak az orvosok, a nővérek lépteinek surranása, a lélegeztető gépek ütemes szuszogása és a monitorok egyenletes pittyegése hallatszik. Az osztályon dolgozók kezében van az idekerült betegek élete. Bármikor közbejöhet valamilyen nem várt történés az ápoltak szervezetében, s arra, nekik, legjobb tudásukkal kell válaszolniuk. Nem tudnak mindenkit megmenteni, de erre törekszenek mindannyian. Ezen izgalmas, különös világban dolgozik dr. Daruka Irén, csoportvezető főorvos immár majd’ három évtizede.

Édesanyja, Asztalos Irén, egyedül nevelte fel két gyerekét, mert azok édesapja, Daruka Sándor, gazdálkodó, 1956-ban életét vesztette. A mama gyakran betegeskedett, így a segítőkész kisleány számára egyértelműen az orvosi pálya maradt. Testvére, Ferenc előbb targoncavezető, majd a Papírgyár törzsgárda-tagságába tartozó munkásként élte életét.

Daruka Irén a nyíregyházi Kölcsey Ferenc Gimnáziumban érettségizett 1973-ban. Egy évet dolgozott a szakrendelőben orvosírnokként, majd jutott be a Debreceni Orvostudományi Egyetemre (DOTE). Diplomáját 1980-ban vehette át.

A már ismert családi előzmények miatt kérte magát az osztályra. Gyógyítani, segíteni akart olyan embereken, akik már a legnehezebb helyzetbe jutottak. Az Élet kemény kihívása volt ez a számára, de ő nem az a feladós típus. Tudását, orvosi technikáját minden nap bővíti, s igyekszik a legfrissebb eljárásokat, gyógyszereket minél hamarabb megismerni. Az interneten jobban mozog, mint némely szörfösök az óceán vizében.

A gyerekek közt dolgozva jött rá arra, hogy sajnos, az ő segítőképességének is vannak határai. Az emberi szervezet egy csodálatos, de ugyanakkor igen bonyolult gépezet is. S néha nem azt a választ adja az orvosnak, az ápolóknak, amit azok várnak. Rádöbbent, hogy kell az érzelem, de az esetek legnagyobb részében az értelem, a korszerű gyógyszerek, az orvostechnológiai módszerek segítenek a betegeken. Ezen az osztályon – dacolva a tudománnyal – betegek és hozzátartozók egyaránt gyakran fohászkodnak a Teremtőhöz, vagy reménykednek a csodában. Bármi is történjék a legdrámaibb osztály hétköznapjain, ha az orvos lelkiismerete szerint a tőle telhető legtöbbet megadta, onnan már akár másik dimenzióból is érkezhet a gyógyulás. A hitnek eget-földet megmozgató ereje van – ezt számtalanszor megtapasztalta a főorvosnő.

Miután igazából a manuális gyógyításhoz érzett nagy kedvet és tehetséget magában, ezért csinálta meg az intenzív terápiás szakvizsgáját 1984-ben. Ezt követően indult be számára igazán a gépezet: az 5-6 orvossal dolgozó osztályon állandó – azaz éjjel-nappali – volt az ügyelet. Még a rendes szabadsága alatt is sokszor bement dolgozni, ha szükség volt a tudására, a segítségére.

Mára a helyzet kicsit változott: több orvos dolgozik az osztályon, így a túlmunka mértéke is csökkent valamelyest. Dr. Daruka Irén legszívesebben az intenzív-terápiás területen dolgozik. Orvosi hivatásának szépségéről csak annyit mond: ma már három súlyos esetből kettőt megmentenek. Gyakran találkozik egykor volt betegeivel is, akik hálásak neki az eredményes gyógyításért.

A kórház anyagi adottságaitól függően ők is kaptak és kapnak folyamatosan korszerűbb, újabb és színvonalasabb eszközöket. Így be tudják hozni a korábbi lemaradásukat. Jók a lélegeztető gépeik, s mindazok, amelyekre éjjel-nappal szükségük van. Ők nem panaszkodnak az adrenalin szintjükre, hisz az, egy-egy súlyosabb esetben lévő ember érkezésekor, egyből a fellegekbe kúszik. Nagy a szellemi és a fizikai leterheltségük egyaránt. Ennek ellenére el tudnak jutni az országos szakmai kongresszusokra, ahol dr. Daruka Irén rendszeresen tart előadásokat. A szakma fejlődésével lépést tartani nemcsak orvosi, hanem erkölcsi kötelesség is.

E területen maradva kiveszi a részét az Egészségügyi Főiskola és a DOTE oktató munkájából. Folyamatosan segíti a szakorvos-jelöltek képzését. Büszke arra, hogy elfogadják a döntéseit, megkérdezik a véleményét. Mint mondja: az egykori betegek nevét már elfelejtette, de az arcát nem. Materialista életfelfogásába belefér egy kis hit is, mert ő sem tudhatja előre mindig, mi segít a betegen, amikor az elesettnek és elveszettnek érzi magát. Az osztály munkája is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a kórház többször kaphatta meg az „Életet adó kórház” kitüntető címet.

Szavaiban, cselekedeteiben tetten érhető az, hogy tiszta szívből, őszintén szereti a munkáját, a hivatását. A legnagyobb boldogságnak érzi, ha a beteg gyógyultan hagyja el az osztályt. Tudja, hogy időnként váltania kellene, de ő itt érzi jól magát. A gyógyítás volt élete álma, ami mára minden területen beteljesült.

(Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 24. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2008.)