Nyíregyháza

A mikor május végén, június elején érett pompájukkal tüntetnek a virágok, bizonyára átfut az elmúlt évtizedeken Földesi István. Hiszen pedagógus akart lenni már általános iskolás korában, s az is lett. Nem tudta volna elképzelni az életet csak az iskolában.

Szegényparaszti családban született hatodik gyerekként. A vargabokori ősök igazi tirpákok voltak. Földesi István (akit valaha Frcskának hívtak) ma is nagyon büszke a származására, hiszen a tirpákok sokat tettek azért, hogy Nyíregyháza az legyen, ami mára lett. Apai nagyanyja főleg tótul beszélt, erősen törte a magyart, a felnőtt ember tudatában ebből csupán néhány szó maradt.

Valószínűleg a szüleitől örökölhette a családszeretetet is, hiszen amikor nevelkedtek, egyáltalán nem volt könnyű a szülők dolga. De amikor a nagyobb testvérek keresethez jutottak, hozzájárultak a kisebbek taníttatásához.

Vargabokorban járt általános iskolába, 1957-ben elvégezte a nyíregyházi tanítóképzőt. Nagy szeretettel emlékezik tanáraira, hiszen tőlük kapta az ösztönzést arra is, hogy egykor majd ő is a katedrára álljon, s embert faragjon a kis nebulókból. Botpaládon kezdődött a pedagógiai munka még ’57-ben. Az alsó tagozaton tanított, de csinált mindent, amivel csak megbízták. Csodálatos kilenc esztendőt töltött ebben az iskolában, a gyerekek között, az úttörő csapatban.

Arra nevelték őket a tanítóképzőben, hogy szeressék az embereket, s ne foglalkozásnak tekintsék a tanítói munkát, hanem valóban hivatásnak. Olyannak, amelyért szívesen feláldozza magát az ember.

Közben az egri tanárképző főiskola orosz-történelem szakára járt. Az ötvennyolc-ötvenkilences tanévet a Vargabokorban töltötte. Szervezte a közösséget, színjátszó csoportja volt.

Valószínűleg visszahúzta a szerelem Botpaládra, mert a következő tanévben már ismét ott tanított. Megnősült. Szíjártó Ágnes családja Kárpátaljáról származik.

Két fiuk született: László ezerkilencszázhatvankettőben, István hatvanhatban. Ma mindketten vállalkozóként keresik a kenyerüket.

Ezerkilencszázhatvanhatban államvizsgázott, és elkerült Nyírlugosra. Mivel mindig is mozgékony ember volt, hamarosan munkaközösség-vezető lett.

Tanácstagnak választották, tanácselnök-helyettesként dolgozott. A feleségével együtt szervezték − aki könyvtáros volt − a lugosi kulturális életet, felnőtt színjátszó csoportot alakítottak. Igaz, ebben az időben már leszálló ágban volt a mozgalom, de azért szép sikereket arattak.

Itt szerezte az első politikai tapasztalatokat, ez azzal a következménnyel járt, hogy Ömbölyön iskolaigazgató-helyettes lett. 1974-ben körzetesítés miatt Piricsére került igazgatónak. Leromlott állapotú iskolaépületek, gyenge tartalmi munka jellemezte az intézményt.

A tíz esztendő legnagyobb eredményének azt tekinti, hogy szinte minden gyerek tovább tanult, a cigány gyerekeket pedig tömegesen eljuttatta a hat osztály elvégzéséig.

Édesapjától kapott egy telket Sóstóhegyen, így ezerkilencszáznyolcvanban építkezni kezdett. Természetesen nem ment a dolog gyorsan, hiszen a pedagógusi fizetés mellett aligha juthatott az eszükbe, hogy eredményes lehet egy ilyen vállalkozás. Gazdálkodott Piricsén, paprikát és egyebet termelt, hogy összejöjjön a házra való.

A gyerekek már Nyíregyházán tanultak, ezért aztán „egyesíteni” kellett a családot. A távozáshoz az is hozzájárult, hogy ekkorra már belefáradt a küzdelembe, hogy a helyi hatalmasságok kegyein múljon az iskola sorsa. Nyolcvannégyben már az új házban laktak mindnyájan.

Három hónapig a 21. számú általános iskolában tanított, majd megkeresték a város vezetői, és felkérték, hogy vállalja el a sóstóhegyi iskola irányítását. Sok munkája épült bele a falakba! Áldatlan állapotok uralkodtak az intézményben. Nyolcvanötben mégis építkezésbe kezdtek. Kaptak a Népfronttól egymilliót, szereztek hozzá még másfelet, és négy tanteremmel, konyhával, egyéb helyiségekkel bővült az iskola.

Rengeteg társadalmi munkát végeztek a helybeliek! De tavalyelőttre átadták a tornatermet is, így aztán a sóstóhegyi iskola mindent meg tud adni a tanulóknak, ami esélyessé teheti őket, hogy megállják a helyüket a különböző középfokú intézményekben.

Földesi István jelenleg címzetes igazgató, képviselő, Sóstóhegy és Sóstófürdő érdekeinek a képviselője. De bárhová vetette is az élet, mindenütt az iskolákra gondolt.

A mostani válságos gazdasági helyzetben is csak az foglalkoztatja, hogyan lehetne a legkisebb vérveszteséget okozva kikerülni belőle. Lehetőleg úgy, hogy a gyermekek ne kerüljenek hátrányos helyzetbe, s a pedagógusok is találják meg az örömöt a munkájukban.

A hivatás örömét.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 3. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1995.)