Nyíregyháza

A Beszterczey ostroma lehetne a címe annak a szomorújátéknak, amely az alapfokú művészeti magániskola helyzetét jellemezte fennállásának harmadik évében, az úr kétezredik évének őszén. A megyei közigazgatási hivatal felfüggesztette működési költségeik folyósítását. Így nemcsak a tanárok fizetése, de több ezer gyermek további sorsa vált bizonytalanná, a harmadik évezredben is modern, emberjobbító szándék szertefoszlani látszott. Mégsem a pánik jellemezte a hangulatot, hiszen Beszterczey Péter főigazgató, az „inkvizíció” tombolása közben is rendíthetetlen nyugalommal vallotta: „Mégis mozog…”

Igaz, néhányszor volt már alkalma megmérkőzni – az újdonságokra még ma sem elég fogékony – bürokráciával és sorozatban tapasztalta, hogy az igazság is képes győzelemre, csak több türelem és nagyobb szakértelem kell hozzá, mint az „izomból” hozott döntésekhez. Beszterczey Péter 1951-ben született Ózdon, pedagógus családban. Nyíregyházán végzett biológia–testnevelés szakon, majd a TF kézilabdaedző szakát is elvégezte. Ezekből az adatokból semmilyen képlet alapján nem vezethető le a művészeti magániskola létrehozásának gondolata, de az alapító személyisége, tanári élményei, a gyermekek számára örömtelibb oktatási körülményekre törekvés, mégis természetessé teszik, hogy ma ő a „rendszergazda”. Beszterczey Péter, mióta 1977-ben katedrára állt, mindig a változtatás lehetőségét kereste:

– Az első perctől kezdve hiányosnak találtam a magyar oktatási rendszert, mert azt egy olyan „átlag” gyermek számára találták ki, amelyik nem létezik. A gyermekek túlzott mennyiségű lexikális ismerete mellett senki nem tanította meg őket gondolkodni. Soha nem nyílt lehetőségük egyéni képességeik, készségeik kibontására. Azt a gyereket értékelték, aki a „fő tantárgyakból”, matematikából és magyar irodalomból produkált. Ilyen alapon kerültek bele egy olyan „skatulyába”, amiből aztán nem volt többé menekvés. Az oktatás szervezése megint borzasztó volt, hiszen egy 30–40-es létszámú osztályban álmodni sem lehetett az egyénekkel való foglalkozásról. Egyre erősebben körvonalazódott bennem a felismerés: Egy oktatási rendszer akkor jó, ha abban minden egyes résztvevője jól érzi magát. Sajnos, ezt a mai napig sem sikerült megoldani a reguláris oktatás keretén belül.

Ő maga azonban, amikor a körülmények lehetővé tették, megpróbált a „tanterv és utasítás dzsungelében” járható utat találni lélektől-lélekig.

Ózdon egy döntően cigányokból álló közösség vészesen sok szabad idejét próbálta értelmes tartalommal megtölteni. A csellengőket emelte ki a „mocsárból”, akik sem szakkörhöz, sem művészeti tevékenységhez nem kötődtek. Kézilabdával kezdtek foglalkozni, szakosztályi körülmények között, mindennapos edzésekkel, edzőtáborozással. Ezek a gyerekek két év múlva, hetedikes korukban már minden gond nélkül elverték az Ózdi Kohász hivatalos ifi csapatát, majd az úttörő olimpián 1984-ben országos II. helyezést értek el. Igaz, hogy ettől nem lettek matematikai zsenik, de meg sem buktak, mert ez feltétele volt az edzéseken való részvételnek. Észrevették, hogy ők is jók valamiben, ettől nőtt az önbecsülésük.

Második alkalommal már mint egy nyíregyházi iskola igazgatója próbálta az oktatási törvény lehetőségeit tágítani a tantestület támogatásával, a szülők megelégedésére és a gyermekek örömére. Alternatív programjuk alapjaiban tért el az akkor érvényben lévő tantervtől. A tanulókat – párhuzamos osztályok lévén – érdeklődés és képesség szerint sorolták egy-egy csoportba és az egyes tantárgyakat eltérő óraszámban oktatták számukra, teljesítőképességüknek megfelelően. Az előírt kötelező heti négy óra igaz volt az átlag számára, a jobbak öt, a gyengébbek három órában hallgatták a tárgyat. A több tárgyból is gyenge tanulóknál képződött „szabad” órákra, úgynevezett „értékközvetítő sávot” iktattak be, ahol kereskedelmi tevékenységet, öltözködés-, viselkedés- és lakáskultúrát tanulhattak, annak apró finomságaival együtt. Már a minisztérium hozzájárulását várták a kezdeményezéshez, amikor az iskola egyházi kézbe, a tanárok többsége pedig az utcára került.

1998 januárjában, Beszterczey Péter a költségvetési törvényt olvasgatta, amiben felfigyelt egy apró betűs megjegyzésre: „Az állam normatívával támogatja az alapfokú művészeti oktatást.” Ez adta a magániskola alapításának ötletét, ahol a gyermekeket érdeklődésük és tehetségük alapján foglalkoztatják. Harmadik évfolyamát kezdte kétezer szeptemberében az egyre szélesedő hálózat, de a hivatal – a normatíva kifizetésének megtagadásával – kérdésessé tette jövőjüket Borsod, Hajdú, Nógrád, Szabolcs és Veszprém megyében egyaránt. Amikor a jelenség üzenetét kellene megfogalmaznia, Willi Brandtot idézi: „Aki nem hisz a csodákban, az nem lehet realista. A rádióban egy dal ragadja meg a figyelmét:

„Naptól vagyok, / Holdtól vagyok, Keresztanyám a csillagok. / Kutyák, nektek a dolgotok, / Fel az égre vonyítsatok.”

Mosoly fut át az arcán és rábólint a hallottakra. Lehet, hogy nem is a szöveg, hanem a dallam tetszett neki jobban?

 (Borsod-Abaúj-Zempléni Almanach 2. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2001.)