Budapest

Kissé fáradtan, mégis tele dinamizmussal, cselekvő energiákkal érkezett esti fellépésre iskoláztató, felnevelő városába, Nyíregyházára Pécsi Ildikó színművész, országgyűlési képviselő. A színpad és a filmvászon napjainkban is méltán népszerű, sikeres szereplője mint közéleti ember, mint az ország dolgaiért felelősséggel tartozó „honanya” már ténykedése kezdetén felhívta magára a figyelmet, jóllehet a ciklus elején sokan kétkedően mondták róla: ugyan, mit keres egy teátrumi elhivatottsággal és tehetséggel megáldott ember a politika porondján, a parlamenti pulpitus körüli emelkedett hangulatokban.

− Ha jól belegondolok, igazándiból nem politizálok. Tudom, sokan nem ilyennek képzelik az országgyűlési képviselőt, mint amilyen habitusomnál, mentalitásomnál, temperamentumomnál fogva én vagyok. Persze, az ember − mindenki és mindig − a tetteivel politizál. Ilyen értelemben tehát tőlem sem idegen az egész, sőt! Inspirálóim – hogy induljak a legutóbbi választáson − természetesen voltak. A Színházi Dolgozók Szakszervezete elnökségének régóta tagja vagyok, s mint színész a mostani kormány több miniszterét módomban állt közelebbről megismerni: találkozókon, fogadásokon, egyéb alkalmakkor. Nyitott ember vagyok, széles kapcsolatrendszerben tettem és teszem a dolgomat. Lendvai Ildikó MSZP-s országgyűlési képviselő keresett meg a delegálásomat megelőzően. Kérdezte: lenne-e kedvem vállalni a jelöltetést. Napokig gondolkodtam. Egyik este csörgött a telefon: Horn Gyula hívott; elmondta: örülne, ha vállalkoznék a közéleti megméretésre, siker esetén a szereplésre. MSZP-támogatással, de párton kívüliként indultam Zuglóban; választókerületemben egyéni jelöltként győztem, így kerültem be a parlamentbe.

− Színészként egyedül én vagyok jelen, aztán a zalaegerszegi színház rendezője, Halasi Imre és a díszlettervező Rajk László mint színi ember. De ez valójában mellékes, hiszen az országgyűlési képviselő feladatköre nem szűkülhet le speciális érdekszférák megjelenítésére. Engem egyébként sem a szakma küldött, hanem Zugló, az ott élő polgárok. Ezért számomra egy percig sem kérdéses: őértük kell szólnom, az ő problémáikkal kell foglalkoznom; pl. a nyugdíjgondokkal, a szociális anomáliákkal. De természetesen a színházak sok-sok ügyes-bajos dolga mellett sem tudok elmenni szó nélkül.

− A budapesti színházi térkép átrajzolása, a Thália körüli, esetenként botrányszagú kavarodások alaposan felkorbácsolták a szakmabeliek és a civilek indulatait. Anélkül, hogy az igazságosztó szerepében tetszelegnék, a véleményem a Schiffer János alpolgármester képviselte állásponthoz közeli. A vállalkozói szemlélet és gyakorlat a színház világában is egyre nagyobb teret kell, hogy kapjon. Ki kellene találni azt a módszert, amivel a szakmát életben lehet tartani. Menteni a színészeket, az egész teátrumi mechanizmust a kiszolgáltatottságtól. Mert most az egész nagyon kiszolgáltatott… Nincsenek bejáratott szerződésminták, nem tisztázottak a jogok, a pluszjogok még kevésbé. Bár sántít kicsit a példa, mégis elmondom. Most, hogy Madonna itt forgatott Budapesten, számára − az ő érdekében − minden keményen le volt írva a szerződésekben. Minden! Az, amit neki profiként nyújtania kellett, de az is, hogy a teljesítményért mit követelhet.

− Amit a szakma újrafogalmazásán értek, az több ponton kötődik a befogadó teátrumhoz. A befogadó színház mint működtethető, nívós tartalommal megtölthető forma szerintem jó dolog. Persze, hogy szokatlan, kimunkálatlan az egész, de a folyamatok már megindultak. A fiatalság nem tudhatja, hogy régebben, ha egy igazi sztárt akart az ember látni, biztosra mehetett, mert egy-egy csillag, mint amilyen pl. Ruttkai Éva volt, évadszámra ugyanott, ugyanazzal a társulattal lépett fel. Ma, s ismét csak ötletszerűen említek egy nevet, ha történetesen Hernádi Judit szereplésére kíváncsi valaki, akkor válogathat, hogy Szolnokon, a Víg Színházban, a Játékszínben, netán a Karinthy Színpadon akarja a kiváló színművész játékát megtekinteni.

A befogadó színház éppen a rugalmasságával, a sokszínűségével lehet vonzó, s talán tényleg a megoldás egyik alternatívájaként üdvözölhető. És még egy lényeges momentum: egyetlen államilag támogatott színháznak sem lehet százmilliós adóssággal terhelni a költségvetést. Az állami támogatásról természetesen a befogadó teátrumok sem mondhatnak le, de az kétségtelenné vált: „állam bácsi” folytonos, megmentő célzatú zsebbe nyúlására a jövőben egyáltalán nem lehet számítani. A kapitalizációs folyamatok zajlanak; ezek − a tervezhető haszon reményében − semmiféle lazítást nem engednek meg színházi vonalon sem. Csakúgy, mint a családi költségvetésben, az államháztartási ügyek realitásától a színházak sem rugaszkodhatnak el.

− Parlamenti munkámat illetően mindig az ügyek, a döntéssel kapcsolatos területek fontossága az, ami az álláspontomat alakítja, ami igenre, nemre, vagy tartózkodásra ösztökél.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 5. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1996.)