Záhony–Budapest–Bécs

Kőműves mester édesapjától a munka szeretetét, tisztességet tanult, bábaasszony édesanyjától (már anyai nagyanyja is bába volt, és sok-sok dombrádit és környékbelit segített világra) az emberség maradt rá. Zoltán a négy gyermek közül másodikként 1940. november 22-én látta meg a napvilágot Dombrádon. Ma már nyugdíjas nővére OTP-tisztviselő volt, öccse katonatisztként szolgálta a hazát, húga közgazdászként dolgozott. Gyermekkorában a Daruszigetről naponta megtette az utat az iskoláig és vissza, közben gyakran kellett magát és barátait megvédenie.

A tanulással nemigen volt gondja, édesanyja nyolcadikos korában járt először az iskolában, amikor fia továbbtanulásáról kellett dönteni. A döntés egyértelmű volt, a Bessenyei-gimnáziumban működő gépipari technikumban tanult egy évet, majd Salgótarján következett.

A nagyszerű kollégiumi életet is magába foglaló évek után 1958-ban végzett, és a Budapesti Műszaki Egyetemre került. Egy év múltán döntenie kellett, hogyan tovább, mert lehetősége nyílt a külföldi továbbtanulásra. Ő az utóbbi mellett döntött, így jutott el Moszkvába, ahol gépészmérnök–dízelmozdony-építő szakon tanult tovább. Az itt eltöltött öt évről kellemes emlékei vannak, hamar barátokra tett szert, hisz „a fiatal mindenütt fiatal!” 1964-ben friss diplomásként Záhonyba vezetett az útja. Első beosztásként a széles nyomtávú gőzmozdonyok fűtőházi felügyeletét, javítását kapta feladatul. Hamarosan fűtő, majd mozdonyvezető vizsgát tett és alig egy év eltelte után szakmájával, a dízelmozdonyokkal kezdett foglalkozni. Ekkortájt jelentek meg Magyarországon az M–62-es mozdonyok, így hamarosan Debrecenbe rendelték. Mozdonyreszortosként 53 mozdony tartozott a keze alá, miközben minden hibára, gondra saját megoldást kellett találnia.

1977-ben került a menedzserképző iskolába, ahol az országból összeválogatott 30 társával együtt igyekezett tudását bővíteni. Diplomatervében arról írt, hogyan lehetne Záhonyból ütőképes vasúti centrumot kialakítani. Így került újra Záhonyba, amolyan „amit főzött, egye meg alapon!”. Egy évtizedet töltött a határ mentén, ahol érkezése idején kettő, távozásakor 120 mérnök dolgozott. Ma már nyugodtan kijelenthető, valószínűleg ez volt Záhony „fénykora”, amit az is jelez, hogy az akkori legmodernebb irányítástechnológiával szerelték fel.

1988-ban a MÁV forgalmi igazgatója lett két évre, majd 1990–1994 között a budapesti igazgatóság vezetője.

1994-ben nevezték ki a MÁV vezérigazgatójává, ezt a posztot 1996-ig töltötte be. Ekkor derült ki, hogy azok a modern formák, amelyeket a MÁV működtetésére kidolgoztak a politika számára nem kívánatosak, így felállt a vezérigazgatói székből, a MÁV nyugat-európai vezérképviseletének vezetője lett Bécsben. Ezt a posztot hat éven keresztül töltötte be, az idén vonult nyugdíjba.

Záhony, amely az utóbbi időben technológiai előnyét elveszítette, máig „nagy szerelme”, ezért fogadta el a Kiút Térségfejlesztő Egyesület felkérését, hogy dolgozza ki azt a stratégiát, amivel Záhony szerepe újra előtérbe állítható. Most egy csapat dolgozik azon, hogy Záhony jelentősége növekedjen.

Ennek feltétele, hogy kapcsolatokat építsenek, hozzák ide az árut és szolgáltassanak. A távlati cél az orosz–magyar kereskedelem fellendítése, amit sok oldalról kell megalapozni: területfejlesztés, logisztika, kereskedelmi kapcsolatok alapján.

„Célunk olyan hidat építeni – mondja Rigó Zoltán, – amely a schengeni határt biztosítja, ugyanakkor átjárhatóvá teszi. Fel kell építenünk az infrastruktúrát, és közben segítenünk kell az ukrán partnert. Életem legfőbb tanulsága az, hogy állandóan tanulni kell. Nekem is sokszor kellett új szakmát tanulnom. Erre nagyon jó a vasút, ahol rengeteg szakképesítést lehet szerezni. Minden váltásra komolyan kell készülni, a felületes tudás előbb-utóbb bukást okoz.”

Rigó Zoltán eddigi életében a Záhony Díszpolgára kitüntetésre és az Európa Mérnöki Oklevélre a legbüszkébb.

Két fiáról így vall: „Már mindkettő a maga ura!” Viktor logisztikában, szállítmányozásban járatos szakember, Zoltán közgazdász, egy német–magyar cégnél dolgozik. Két unokája van, az egyik tizenkettő, a másik öt hónapos.

Rigó Zoltán a Vasutas Természetjárók Szövetségének elnöke, ez az egyik legnagyobb természetjáró szervezet Magyarországon. Fő profilja a teljesítménytúrázás, az ötven-hatvan kilométeres túrák.

Első felesége, aki szintén vasutas volt, ma már sajnos nincs az élők sorában. Második felesége, Varga Margit, részben szakmabeli, a BKV alkalmazottja, a Metrónál dolgozik.

Rigó Zoltán szabadidejében komolyan borászkodni kezdett, az első szőlőtermés: 900 liter bor ma már a pincében van. Mint mindent, ezt is komolyan vette, szőlész-borász szakmérnöki szakot végez Gödöllőn. Feltett szándéka, hogy Magyarország elismert borásza lesz.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 14. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2002.)