Budapest

Szakály György élete olyan, mint a mesében szokott lenni. Az ő esetében így történt: egy „duci” kisfiú tizenkét évesen elindul Nyíregyházáról Budapestre és meghódítja az Operát. Szólótáncos, ünnepelt sztár lesz, három földrész balettszínpadain bármikor szívesen látják; egy ideig a balett-társulat igazgatója is. Aztán tanítja az új generációt, miközben kirándul a prózai színház világába, de valójában ma is a tánc az éltető eleme. Nem volt előzménye a családban a művészpályának.

Negyedikes kisdiákként a Kelet-Magyarországban meglátta a balettintézet felhívását s jelentkezett. Csaknem négyezren vágtak neki az akadálynak, és amikor szeptemberben először olvasták az évfolyam-névsort, harminchatan voltak (majdan nyolcan végeztek). Akkor fordult komolyra a dolog. A szülők – a konzervgyári munkás édesanya, a villanyszerelő édesapa – csak reménykedtek, hogy lesz kollégium, ösztöndíj, hogy fiúk megállja a helyét, mert ők akkor többet már alig tehettek volna érte. És következett a sok évig tartó, korán kezdett kemény munka. Megkezdte a tanulást a balettintézetben, mellette folytatta az általános, majd a középiskolát, elvégezte a művészképzőt és kilencévi tanulás után az 1976/77-es évadot már az operaház ösztöndíjasaként tölthette Leningrádban. Aztán még egy esztendő itthon sok munkával a tánckarban, de látványos sikerek nélkül, mígnem a következő évadban egyszerre három önálló szerep következett. Ez azonban még nem volt igazi siker, de jött 1978, és benevezték a fiatal művészek várnai versenyére – kezdett kinyílni a világ.

A fordulatot azonban mégsem ez hozta meg Szakály György számára, hanem a magyar táncművészet nyitottsága. Sokáig ugyanis a balettrajongókat a Hattyúk tava, a Diótörő, a Giselle hódította meg, de a hozzáértő közönség mindig többet, újat akar. És akkor jött Párizsból Béjart három balettje, s aztán egy, Duke Ellington nevével fémjelzett jazzbalett, A folyó.

– … S én eltáncolhattam ennek a főszerepét – emlékezik a művész. – Nyolc, a folyóra jellemző, de az ember tulajdonságait is kifejező kép. És akkor, tizenhárom év komoly munkája után először mondták nekem: belőled lehet valami…”

Ezután sorra következtek a balettművészet legjobb férfi szerepei, Crassus, Spartacus, Mercutio, Oberon, Zuboly, Julien Sorel, a Mandarin, Otelló, Karenin és mások – itthon és külföldön, a legnevesebb operaszínpadokon.

– A Bartók-évnél (1981) érdemes megállni, mert számomra ugyancsak mérföldkő – eleveníti fel Szakály György. – Abban a szerencsében volt részem, hogy egy vendégszereplés sorozatában a Mandarint táncolhattam Mexikó, Francia-, Olasz- és Németország színpadain. Igaz, mindig nagyobb és nagyobb szerepeket szerettem volna eltáncolni, de 25 évesen a Mandarint, amelyhez az a kép társul, hogy mindig egy érett férfi táncolja… Mit táncolja! Azzal kezdődik, hogy tíz percig ül, mozdulatlanul. Ennél nehezebbet talán nem is találtak ki a színpadra. Ezt az egyet később szerettem volna…

Sokat járt külföldön, de a pesti Operában mindig jelen volt. Külföldön szinte minden szerep „hozott” egy másik szerződést. Meghívták például Bonnba, az első feladat úgy szólt: egy szerep, tíz előadás. És lett belőle öt esztendő a bonni, a dortmundi operában, tizenkét szerep, sokkal több mint száz fellépés.

A nyolcvanas-kilencvenes évek egyik legnagyobb színházi sikere, amely több, mint ezer előadást ért meg Eliott-Webber Macskák című musicalje volt. Az indulásnál a táncos főszerepet Szakály György alakította (több mint négyszáz előadáson táncolta), a közönség és a kritika egybehangzóan az előadás sztárjaként emlegette.

– A Macskák New York-ban látványos show, amelynek technikája van. A pesti előadás színház, amelynek lelke van…” – összegezte egyszer a nagy szériát.

Máig emlékezetes. Pályakezdőként azt gondolta, ha 35 éves koráig az élvonalban tud maradni, már megérte. Mert a táncos világa olyan, mint a két végén égő gyertya. Óriási fizikai megterhelés, szellemi koncentráció és százszázalékos jelenlét minden fellépésen – ami esetenként csak perceket jelent. Szakály György éppen 35 éves volt, amikor 1991-ben a köztársasági elnöktől a Kossuth-díjat vehette át a Parlamentben. Pályája csúcsán állt ekkor, s nemcsak ünnepelt szólótáncos volt, hanem a Magyar Állami Operaház művészeti vezetője is a balettegyüttesnél.

Azután is sok szép feladat következett még, köztük a Zorba, amelynek megformálására a magyar művészt görög rendező hívta Athénba, ami már maga külön elismerés. Időközben azonban már egyre többet kellett gondolni a másfajta jövőre is – mégpedig nem csupán egy szálon. Több prózai szerepben próbálta ki magát – Veszprémben a Pannon Várszínházban, a Madách Színházban. Újra iskolapadba ült, immár a budapesti Táncművészeti Főiskolán – a táncos tanítani készült.

Közben figyelt az utódra is, vajon a már iskolás Bence – akinek édesanyja szintén az operaház szólótáncosa, Végh Krisztina – mihez kap kedvet. Netán ahhoz, hogy szüleit kövesse a reflektorok fényébe, a világot jelentő színpadra?

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 13. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2002.)