Budapest

Nyíregyháza, Leningrád, Párizs, Budapest – Szikora Tamás Munkácsy-díjas festőművész életútjának főbb helyszínei.

– Életem első tizennyolc éve köt szülővárosomhoz; a Vasvári-gimnáziumban tett érettségi után meglehetősen távolra, Leningrádba kerültem egyetemre, ösztöndíjasként – emlékezik. – Kohómérnöknek tanultam, de közben gyermekkori vágyam, a festészet iránti rajongásom is beteljesedett. Amikor friss diplomámmal hazajöttem, nem volt kétséges, hogy pályát módosítok. Beiratkoztam a Képzőművészeti Főiskolára és új életet kezdtem.

Szikora Tamás jellemző sajátjai lettek a dobozok, amelyeket immár több mint két évtizede fest, időről időre új elemekkel gazdagít.

– Nyolcvanban volt az első „dobozos” bemutatkozásom. A szakmabeliek inkább stíluskeresésnek fogták fel, én viszont már akkor pontosan tudtam, mit akarok. Az, hogy bő húsz esztendeje nem változtattam alapvetően a rám jellemző stíluson, azt mutatja: mindez valóban „belülről” jön, ez én vagyok, ez az enyém. A főiskolán persze én is műveltem a figurális, később a lírai absztrakt festészetet. Kötődtem a magyar hagyományokhoz, Rudnaihoz, Tornyaihoz, Nagy Istvánhoz. Ezerkilencszáznyolcvankettőtől tanítottam is a főiskolán. Elkezdtem ceruzával rajzolni – ácsiróntól a plajbászig mindennel. Meg akartam tudni, mire vagyok képes ceruzával. Aztán fordult a „kocka”, s elhatároztam, hogy a régi festészeti nyelvet ötvözöm a geometrikus ceruzarajzokkal. A motívum megmaradt, ez volt a doboz, amivel mint szimbólummal, egyébként sokan foglalkoztak már előttem is. Gondoljuk csak meg: ha például Kafkánál, Hrabalnál a színpadon megjelenik egy szekrény, kihúzott fiókkal, annak szimbolikus értéke van. Nos, én megalkottam a magam fiókjait – vázolja fel a művészi útkeresést. – Nem arattam egyből sikert, és sokat változtattam is rajta, míg kialakult a mostani, csak rám jellemző stílus – folytatja. – Előbb félig kihúzott fiókokkal, dobozokkal kezdtem, meghagyva a vásznon a helyet a geometriának. Ha részletesebben vagy szakmaibban akarnám magyarázni, azt mondanám, latensen ütközött a festői nyelv a szikár geometriával. Ezeket a képeket formázott vászonra festettem. A következő fokozatban a vászon formája maga lett a perspektíva, abba festettem bele a dobozaimat. Most pedig a dobozok, amelyek különféle anyagokból készülnek, kilépnek a síkból. Végül is sikerült elfogadtatni egy stílust, amit más nem művel.

Párizs a művészek Mekkája – mindenki arra vágyik, hogy legalább egyszer alkothasson a Szajna-parti város valamelyik műteremében. Szikora Tamás számára ötvenévesen vált valóra az álom: rövid megszakításokkal csaknem másfél esztendeig festhetett – és ebből egy évig folyamatosan kiállított – a francia fővárosban. Háromszáz, a világ minden tájáról Párizsba igyekvő pályatárssal, fotós, filmes, képző- és iparművésszel, táncossal pályázott, és azon kevesek közé tartozott, aki már az első körben sikerrel járt: egy évre remek műteremlakást kapott a Notre Dame közelében. De csak alkotóhelyet. Ahhoz, hogy valóban a híres Cité des Arts lakója lehessen, még meg kellett teremteni a párizsi tartózkodás anyagi feltételeit. Ezt az amerikai Pollock Alapítvány pályázata tette lehetővé. Az első naptól kezdve belevetette magát a művészeti élet sűrűjébe. Jellegzetes munkái aránylag hamar felkeltették a kortárs művészet iránt érdeklődők figyelmét; felfedezték, hogy Szikora dobozai valami újat jelentenek; alkalmanként „Kelet-Európából jött friss hang”-ként határozták meg. A Párizst követő új alkotások, az itthoni és külföldi kiállítások meghozták a hazai elismerést is: 1994-ben átvehette a művészeti élet egyik legrangosabb kitüntetését, a Munkácsy-díjat. Erről így beszélt:

– Nemcsak maga a kitüntetés volt értékes, hanem annak jó szakmai visszhangja is. Utóbbi azért jelentett meglepetést, mert a művészeti közéletben egyáltalán nem veszek részt, ennek ellenére a díjra is a szövetség javasolt. Ez erősítette szakmai hitemet. Az életút jelentős állomása 2001., amikor az Új Művészet Kiadó gondozásában megjelent Gellér Katalin művészettörténész Szikora Tamásról írott elemző kötete, amely magyar és angol nyelven átfogóan mutatja be a művész munkásságát és közli közel száz alkotásának reprodukcióját. Az eredeti művek javarészt magán- és közgyűjteményekben láthatók itthon és külföldön.

– Ha csak tehetem, hazajövök édesanyámhoz Nyíregyházára, sokszor hetente. Ha hívnak, kiállítással is jövők; ez eddig kétszer történt meg, de lényegében elkészült harmadik, 2002-es nyíregyházi tárlatom anyaga is – beszél itthoni kötődéseiről.

Végül beavat abba, mivel tölti napjait, ha éppen nem fest.

– Sokat olvasok, jobbára művészetekről szóló könyveket. Írok is, főként a magam számára összegzem, amit naponta látok, érzek. Egy belső folyamat mozgatórugóit szeretném megörökíteni. Jegyzeteimben helyet kapnak a művészvilágon kívüli tapasztalatok is, de leginkább a műterem-látogatások, a művészekkel, művészettörténészekkel folytatott beszélgetések impresszióit vetem papírra.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 13. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2002.)