Budapest, Ibrány

A nyíregyházi vasútállomás peronján a tömegben feltűnt jellegzetes járása, fejtartása, no meg széles karimájú kalapja. Bennem ösztönösen megfogalmazódott, nem elkápráztatni akar, hanem, hogy szeretettel fogadjam. Csak fokozódott ez az érzés, amikor arra kért, menjünk azon az úton a kocsival, amelyet ő ismert. Megindultunk hát vissza az időben Ibrány felé, mind közelebb hozta gyerekkorát, családját. Nagytanyán az „új” házsor utcaneve Oncsa, mintha Klebelsbergék óta megfeledkeztek volna erről a szép nyírségi részről.

– Ebben az iskolában tanított édesapám összevont osztályokat, amikor 1956 utáni kiközösítését élte – kezdte a történelmi tárlatvezetést. – Biciklivel járt ki Ibrányból, amelynek 1998-tól díszpolgára. Hegedüs Dezső közismert ember, noha évek óta visszavonult, betegsége tartja távol a közélettől. Ibrányban született, és amikor a debreceni alma materben megkapta oklevelét, a történelmi súlyú időkben Erdélyben kezdett tanítani. Fia érezhető meghatottsággal mondja, még most is meglátogatták az erdélyiek a kórházban. Aztán hadifogság, és egy új korszak itthon, immár szülőfalujában, ahol családot alapított Kormány Máriával, egy itteni tanítónővel. A három gyermek közül az egyetlen fiú, Géza. Ahogy lassan haladunk, kimutat a szélvédőn. – Ez a malom az egyik nagyapámé volt, itt volt a mozi, amit szintén nagyapám hozott a faluba.

Nem győzöm követni, hogy egyetlen családban hogy sűrűsödhetett ennyire a történelem. Az Amerikába emigrált dédapa negyedszázadon keresztül küldte a pénzt haza, hogy családját kiemelje, és ez lett gyermekeinek a bűne az ’50-es években. Aztán ahhoz az iskolához értünk, amelynek udvarán felnőtt. Itt volt az a színházi előadás, amelynek főszereplői a szülei voltak. Itt mindig megbeszélték a történelmet, amelyet édesapja úgy próbált magához idomítani, hogy folyamatosan képezte magát. Feldolgozta szülőfaluja múltját, elindítva ezzel a várossá nyilvánítás útján, és végül középiskolai tanárként gimnáziumot is szervezett a volt tanítványai közreműködésével. A fentiek után nem kell keresni, mi indította a színészi tehetséggel megáldott fiút a pályára, és az is érthető, hogy a szeretet miért lett az életében meghatározó motiváció. Erről nem beszélünk. 1953. május 7-én született. Húszéves volt, amikor először felfigyeltem rá egy diáktalálkozón. Akkor már a Színművészeti Főiskola hallgatója, ami azért is meglep egy kezdettől bölcsésznek indulót, mert előbb Debrecenben az építőipari technikumban építőgépész érettségit tett. Húszévesen is kiemelte lobogó szőke haja, szuggesztív zöld szeme, kellemes orgánuma, de még nem lehetett tudni, hogy ez a szépen mulató diák az egykor Jókait megihlető, szülőhelyén élt magyar nábob utódja, az Ady által megénekelt ifjú szívek közül való, vagy képes lesz-e önálló művészi karaktert formálni. Nyitottsága és tehetsége szinte bekísérte az ország színészi kiválóságainak legjobbjai közé. A főiskolán Horvai István és Kapás Dezső osztályába járt, és meg be sem fejezte szinte a tanulmányait, amikor Várkonyi Zoltán felvette a Vígszínházba. Azóta tagja a színháznak. Mintegy magyarázatképp mondja:

– A Víg egy különleges színház, népszínház és ugyanakkor mindig kilátott a nagyvilágra. Ő pedig olyan szerencsés, hogy játszhatott Bulla Elmával, Sulyok Máriával, Páger Antallal és a többiekkel. Kipróbálhatta magát musicalekben, modern darabokban, lehetett herceg és szenvedhetett ifjú Wertherként. Népszerűsítette a televízió, látható, olvasható volt. Az ifjúkornak még vége sem lett, amikor felnőtté tette édesanyja elvesztése. A fájdalmat, ahogy róla beszél, ma sem tudta felváltani az emlékezés. Néha a pályán is „bakizott”, nem találta a helyét, és rádöbbent, nem ismerte eléggé a világot. Ma azt mondja, az első időben az öröklött és a tanult dolgok viszik a művészt, a művészi érettség akkor kezdődik, amikor belülről, a saját, önálló eszközeivel formál. Látószögének kitágítását nemcsak a külföldi utazások, hanem az őt szerető kollégák is segítették. Ruttkai Éva művészi ereje, a magára találását szorgalmazó barátok, és a sok emberi gesztussal segítők, köztük Marton László, indították el az önépítkező művészi pályán. Akárcsak édesapja, Hegedüs D. Géza is folyamatosan képezte magát. Ezt bizonyítja, hogy ma nagy szerepekben játszik, rendez – elvégezte a rendezői szakot is –, és oktat a főiskolán. Önképzésének újabb fokozatára készül, bízva a jövő európai szintű igényességében. A családi háttér 16 éve kibővült, akkor vette feleségül Hegedüs Anikó építészmérnököt. Két kislányuk van. A világ időnként díjakkal választ magának művészt. Várkonyi Zoltántól kapta az őt a neves írótól megkülönböztető D betűt, amely egyszerre utal francia, ez esetben művészi nemességre és édesapja nevére. Szerencsés volt ez a betű. Elegánsan, szeretet és elismerés reményében, de saját értékeinek ismeretében dolgozik a Jászai-díjas, Érdemes művész, aki első színházában vehette át a köztársasági elnöktől a Tiszti keresztet.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 8. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1999.)