Gosztonyi Tibor

Könyvtáros, a Közösségi Ház és Könyvtár címzetes igazgatója,

Ibrány

Gosztonyi Tibor fotó szszb 27 zsl.jpgHa valaki Ibrány régi, illetve legújabb kori társadalom- és kultúrtörténetére, közéletére kíváncsi, Gosztonyi Tibor személye megkerülhetetlen forrás. Élő kútfő, aki a múlt szellemi és tárgyi emlékeire alkot jelent, és épít jövőt. „A hely szelleme” megérinti a látogatót, amint feltárul az 500 m2-es kiállítási térben a helytörténeti gyűjtemény mintegy 3000 darabja. Ez Tibor egyik életműve.

Sorstörténete reprezentálja korosztálya életét, akik szinte a nulláról indulva, kitartó szorgalommal teremtettek egzisztenciát. Tizenketten voltak testvérek, a nagycsalád nagy szegénységet is jelentett. Apja – aki könyvszerető ember volt – asztalosműhelyében segédkezett, közben előtte volt a francia szótár, és a fűrész ritmusára ismételte a szavakat. A kitanult mesterségnek később nagy hasznát vette.

A nyíregyházi Közgazdasági Technikum pénzügyi tagozatára iratkozott be szülei tanácsára, merthogy ez az érettségi mellé szakmát is adott. Dolgozott is rövid ideig pénzügyi vonalon, de távol állt érdeklődésétől. Aztán 1964-ben főállású könyvtárost kerestek, s ez volt az ő világa. Még ez évben beiratkozott a debreceni Tanítóképző Intézet könyvtár–népművelés szakára, ahol diplomát szerzett.

Valódi könyvtárépítő munkába kezdett. A 4×4 méteres, 3000 kötetes könyvkölcsönzőből folyamatos bővítésekkel szabadpolcos könyvtárat alakított ki. Intenzív állománygyarapításba kezdett. 1973-ban már önálló épületet, plusz létszámot is kapott, hiszen körzeti könyvtári szerepkörrel bízták meg. 22 községi könyvtár munkáját segítette. Közben nyolc évig tanított a helyi gimnázium könyvtári fakultációján. A könyvtári szolgáltatást, a könyvtáros szerepét széleskörűen értelmezte, rendezvényeket, kiállításokat szervezett megyei és más festők műveiből. „Hihetetlen sok látogatója volt a tárlatoknak”.

Az elsők között alakított ki zenei, videotéka különgyűjteményeket, s ezek technikáihoz forrásra volt szükség. A rendszerváltás után már bevételre is kellett törekedni, erősödött egyfajta, de nem könyvtáridegen vállalkozói szellem. Antikváriumot, könyvkötészetet hoztak létre, igazolványképeket készítettek. Az olvasói érdeklődésre ezek pozitívan hatottak.

1994-ben összevonták az intézményeket; a művelődési ház, könyvtár, helytörténeti gyűjtemény közösségi házként funkcionált. Itt kapott helyet az 1993-ban indult Ibrányi Hírlap szerkesztősége is, melynek alapító tagja, lapigazgatója, 17 évig szerkesztőbizottsági tagja, állandó szerzője és fotósa Tibor. A fotózás szenvedélyévé vált.

A 80-as évektől minden helyi eseményt megörökített, de az utcákat, tereket, épületeket, a természeti szépségeket is. „Fénnyel írt városkrónika” ez, mondja, s a fotók önálló kötetben és más kiadványokban is megjelentek. A körülbelül 50 000 darab fénykép tematikus rendben, a könyvtárban szakszerű feldolgozásra vár.

Másik szívügye a helytörténeti gyűjtemény. A várossá válás előtt kapta feladatul, hogy kutassa fel, gyűjtse össze Ibrány történetének, a régi paraszti életnek a tárgyi eszközeit, értékeit. Nagy szellemi kalandnak vallja ezt, autodidakta módon képezte magát, de sok segítséget kapott a Jósa András Múzeum régészeitől is. Eddig nyolcvan lelőhelyet kutattak fel. Az idő- és tematikai rendben lévő tárgyak, dokumentumok, fotók, bútorok, textilek stb. gondozása óriási tiszteletet érdemel. S lesz-e, aki átvegye a stafétát? A tőle megszokott szerény válasza ellenére úgy gondolom, még sok feladat vár rá – és tanítványára.

Szemlélete, széles látóköre indították arra, hogy közéleti szerepet is vállaljon. 48 évig tartott e szolgálat; 1972-től tanácstag a rendszerváltásig, majd önkormányzati képviselő 2010-ig.

Tevékenysége megbecsüléseként 2011. augusztus 20-án a város képviselő-testülete „Ibrány Város Díszpolgára” címet adományozta, 2000-ben Pro Urbe, 2003-ban „címzetes igazgató” rangot kapott.

Szakmai elismerései; 1980-ban „Kiváló Munkáért”, 1967-ben „Szocialista Kultúráért” minisztériumi kitüntetés. Elképzelései meg-valósításában nagy szerepe volt a mindenkori fenntartói támogatásnak – mondja.

De a személyes hátországról is vall. Szomorúan. Augusztusban, a díszpolgári cím átvétele előtt öt nappal veszítette el feleségét, aki mindvégig segítője, támasza, megértő társa volt.

Egy új időszámítás kezdődik már az életében. Gyerekei, Tibor, aki agrármérnök és Enikő, aki követte apját a könyvtárosi pályán, valamint az öt unokája igyekeznek pótolni a pótolhatatlan űrt.

„A gép forog, az alkotó pihen”, idézi Madách szavait beszélgetésünk vége felé. Szerencsésnek tartja magát; olyan utódokat nevelt, akiknek nyugodtan adja át a stafétát.

Most úgy gondolja, hogy lezárult a pályája, de ha unatkozna, még járni fogja a határt, és szívesen vállal egy-egy tárlatvezetést, vagy írást, fotózást. Én hiszem, hogy így lesz. És nem unaloműzésből, hanem hivatásból, mert a szíve-lelke ezt diktálja.

(Északkeleti Almanach 27. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2011.)
Szerző: 2018. 01. 17.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló