Ibrány, Gradisca d’Isonzo

Trieszt közelében az Adriába ömlő Isonzó folyó ismerősen cseng a magyar fülnek. A történelemkönyvekbe a folyóvölgy isonzói csaták néven került, az I. világháború idején az osztrák–magyar és az olasz hadsereg legvéresebb ütközeteinek színtere volt. Az összesen 12 nagy csata mindkét oldalon súlyos veszteségeket okozott. A Gradisca d’Isonzó határában lévő osztrák–magyar katonai temetőben 15 ezer ember nyugszik. Az igaztalan korra a jelen gyógyírt keres. Erre példaként szolgál az olaszországi Gradisca d’Isonzó és Ibrány egymásra találása.

A hétezer lakosú Ibrány 1997 óta ápol testvérvárosi kapcsolatot a hasonló lélekszámú Gradisca d’Isonzóval.

Az együttműködés mind színesebb palettájáról Luciano Alberton kulturális tanácsostól érdeklődtünk. A tolmácsolásban felesége, Albertonné Szuhár Katalin, az ibrányi Móricz Zsigmond Gimnázium olasz–történelem szakos tanárnője volt segítségünkre. A tanácsos úr özvegyként Olaszországban ismerte meg a tanárnőt.

– A testvérvárosi kötődés a Móricz Zsigmond Gimnázium és a Gradiscai Mezőgazdasági Technikum éledő kapcsolatából született – kezdte Luciano Alberton. – Az ibrányi gimnázium tanulói 1997-ben jártak először Gradiscában, s a cserelátogatás minden évben megismétlődik, és viszont. A gimnáziumi delegációval tartott Berencsi Béla polgármester úr és Fekete Dániel akkori igazgató úr. A viszontlátogatás sem maradt el, hamarosan a rétközi kisváros vendége lehetett a Gradisca d’Isonzó-i küldöttség élén Gianni Fabris polgármester úrral. A két városvezető kézjegyével látta el a testvérvárosi kapcsolatról szóló dokumentumot.

Gradisca d’Isonzót 1479-ben alapította a Velencei Köztársaság, amely igen fontos várerődszerepet töltött be a történelem során. A várfal javarészt ma is épen áll. Sokáig püspöki székhely is volt. Előbb a törökök próbálkoztak, aztán 1511-ben Habsburg Miksa császár seregei foglalták el, majd – kisebb-nagyobb megszakításokkal – az idegen uralom mintegy 400 évig tartott. Lakói éppúgy megszenvedték a napóleoni harcokat, mint az első világégést.

A város az I. világháborúkor az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott, azt követően végleg Olaszország része lett. A lakosság kilencvenkilenc százaléka olasz, és nagyon kevés szlovén lakja. Szlovénia határa tíz kilométernyire húzódik a várostól, az Adriai-tenger (a Tieszti-öböl) is mindössze harminc kilométerre van.

Gradisca d’Isonzó lakói főként a kereskedelemből és a turizmusból élnek, illetve mind nagyobb számban a kézműves szakmákat gyakorolják. A városvezetésnek eddig sikerült távol tartani a nagyipar térhódítását, amely ellene szólna a festői szépségű város kellemének és szellemének. A várost sok parkja, zöldövezete ékesíti, minden két lakosra jut egy fa! Jellegzetes műemléke az 1650-ben épült Torriani-palota – mutatta be dióhéjban szeretett szülővárosát Luciano Alberton, aki időközben Ibrányt is megszerette.

– Magyarországon 1970-ben jártam először, majd a harmincöt év alatt számtalanszor, de felfedeznivaló maradt még bőven. A magyar nép a jelleme miatt olyan, amilyenek mi vagyunk. Ezerszínű a kultúrája, és nagyon finomak az itteni ételek és italok. Különösen a magyar bort szeretem. Ami pedig Ibrányt illeti: különös alföldi város, neves történelmi múlttal. Az ország fejlődése itt is szembeötlő. A város nemcsak infrastruktúrájában, új középületekkel, parkokkal stb. gyarapszik, de egyre többen vesznek részt a közösségi megmozdulásokon is. S ilyen jellegű programok sorát kínálja a város, amely az itt lakók polgárosodását segíti. Meg vagyok győződve, hogy az egyre szélesebb körű együttműködés mindkét város kultúrájának és gazdaságának hasznára válik. A Tisza pedig egyszerűen: gyönyörű! – sommázott Alberton úr.

Luciano Alberton 1936. december 12-én született Gradisca d’Isonzóban, ahol a család tősgyökeresnek számít. Az édesapja az olasz hadsereg különleges alakulatának a tiszthelyettese volt, talán tőle örökölte a ma is szálfaegyenességet. Az édesanyja adminisztrátorként dolgozott. Alberton úr a Goriciai Tanítóképző Intézetben szerzett diplomát, s 35 évig Gradiscában egy általános iskolában tanított. A munkája mellett életét kitöltötte a helytörténettel, a város sportegyesületével való foglalkozás, de a politikai pályát is gyakorolhatta. Több mint harminc évig dolgozott az Il Piccolo (A Kicsi) című megyei lapnak. Városi tanácsos lett 1995-ben, s a 2004-ig tartó időszakban több ország (Ausztria, Horvátország, Csehország és természetesen Magyarország) városaival épített ki kapcsolatokat különösen a kultúra és a turizmus területén. Magyarországon Ibrány mellett a Székesfehérvárral kötött együttműködésre büszke. A tanácsos úr lánya, Szeréna az idén diplomázott filozófiából a trieszti egyetemen. Ő maga pedig közel a hetedik ikszhez, évente többször ingázik a szülőföldje és Ibrány között, ami autóval éppen 916 kilométer.

(Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanch 20. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2005.)