Ibrány

Az iskola, legyen bár az egyetemi szintű, ugródeszkának jó, de a napi munkára istenigazából nem készít fel. A képzettség kétségtelenül hasznos mankó, ám az apró ügyek, miként a testesebb feladatok megoldását is a gyakorlat tanítja – vallja két egyetemi diplomával a birtokában, és a közigazgatásban töltött három évtized tapasztalatával a háta mögött Csongrádi Zoltánné dr. (keresztnevén Anikó), az Ibrányi Polgármesteri Hivatal jegyzője.

Egy másik nagy igazság: a más szemében jelentéktelennek tűnő probléma a legnagyobb lehet annak, akit érint. Eme szentenciát is a mindennapok vésték kitörölhetetlenül a fejébe. Az idős nénik tétova fejkendőcsomózása a hivatalban, a férfiak sapkaforgatása a kézben, a panaszló-kérő szájak, a kisírt szemek megannyi sorsot takarnak. Ám mindegyikük reménnyel kopogtat. Az élet őt magát is gyakorta kemény próbának tette ki.

Noha 1948-ban Tiszalökön született, a gyökerek Erdély északkeleti részéből erednek. A szülei – a már világra jött nővérével együtt – a Máramarosi-havasok lábánál fekvő Máramarosszigetről indultak a jobb megélhetés reményében Magyarországra. Előbb Tiszalökön, majd Miskolcon telepedtek le. Édesapja az építőiparban dolgozott, onnan is ment nyugdíjba. Az édesanyját korán elvesztette, akit súlyos betegségében kitartóan ápolt. Még középiskolás korában, a diósgyőri Herman Ottó Gimnázium végzős diákjaként, az írásbeli érettségi első napján érte édesanyja halálhíre. E tragédia is befolyásolta a kitűnő tanuló pályaválasztását: az áhított bulgáriai kertészeti egyetem helyett a Debreceni Agrártudományi Egyetem hallgatója lett.

– Noha a mezőgazdasághoz különösebb kötődésem nem volt, akkoriban úgy éreztem: e pályát nekem találták ki. Az már a sors fintora, hogy a szakmában mégsem tudtam elhelyezkedni – mondja a jegyzőnő. Harmadéves voltam, amikor megesküdtünk az egyetemet akkor befejező férjemmel, s megszületett a nagyobbik fiunk. A kollégiumhoz protekció kellett, bizony kuriózum számba ment ez akkor. 1971-ben államvizsgáztam, majd ezt követően a férjem lakó- és munkahelyén, Gávavencsellőn egy szolgálati lakásban kezdtük az életet. Itt, számomra egy teljesen új területre, a tanácshoz kerültem előadónak, később igazgatási csoportvezető lettem. Ez időre visszagondolva a sok-sok tanfolyam, s az a fura rekord jut eszembe, hogy Péter fiunk – bölcsőde nem lévén – öt és fél évig volt óvodás. Újabb állomása az életünknek Ibrány. A férjem 1976-ban az ibrányi téesz elnöke lett, és a család (már megvolt a második fiunk, Zoltán is) jött utána. Jómagam az ibrányi nagyközségi tanácsnál helyezkedtem el, igazgatási csoportvezetőként. A harmadik gyermekünk, Anikó, 1978 januárjában született, s én már szeptemberben iskolapadban ültem, az Állam és Jogtudományi Egyetemet végezve. A mályiban kihelyezett szak nekem nagyon megfelelt a viszonylagos közelség miatt, ám a család és munka mellett az öt év olykor irgalmatlanul hosszúnak tűnt – sorjázza Anikó. 1983-ban doktorált, ám két évvel előtte már VB-titkár lett, s lényegében e feladatot látja el – a társadalmi változásoktól számítva immár a város jegyzőjeként – csaknem két évtizede. A jelenlegi polgármesterrel, Berencsi Bélával ’76-tól dolgoznak együtt, s ahogy tréfásan mondják, a közel negyedszázadnyi idő még egy házasságban is sok. Persze, előfordultak olykor köztük is viták, kemény szócsaták, ám sohasem önös érdekből. Éppen emiatt e füstölgések hamar elszálltak, s a kompromisszumkészség, a megoldáskeresés vált mindig fontosabbá.

A Berencsi Béla vezette testület ’81-ben nem kisebb feladatot fogalmazott meg a jellemzően rétközi település tízéves fejlesztési tervében, minthogy ’92-re Ibrány kiérdemelje a város nevet. Ez 1993-ban meg is történt. Ám addig látványos, soha nem tapasztalt ütemű fejlődésen ment át az egykori falu. Új általános iskola, óvoda, tanácsháza épült, teljessé vált a vízvezeték-hálózat, egyre több utca kapott szilárd burkolatot, erre az időre esett a Tisza-parti üdülőövezet kialakítása. A kilencvenes évek elején a gáz- és a telefonprogramot sikerült együttesen megvalósítani, a megyei települések sorában az elsők között építették ki a kábeltévét. A lelkes lokálpatriótákból álló képviselő-testület és a mindössze húsz fős hivatali apparátus összhangban dolgozik a városért.

– Megszerettem Ibrányt. A kényelmi szemponton túl az is marasztal: már sok mindenhez van közöm. Jó tudni és látni: a szemünk láttára alakul, formálódik Ibrány, rajzolódik ki a korábbi jellegtelenségéből egy városias főtér, válik – a szándékaink szerint – mezővárossá, amely nemcsak jogi kategóriát jelentene – fejezi be a jegyzőnő.

Anikó férje Ibrány és környéke falugazdásza, Péter fiuk számítástechnikai szakember, a családjával Győrben él, Zoltán a Nyírségvíz Rt. helyi telepvezetője, Anikó egy kft.-nél könyvelő. Csongrádi Zoltánné dr. „A Magyar Köztársaság Kiskeresztje” kitüntetés birtokosa.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 9. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2000.)