Dr. Nagy Ferenc

A Megyei Levéltár igazgatója,

Nyíregyháza Ibrány

Már a negyedik emeleten járok, és mennék tovább, de egyrészt nincs több szint, másrészt egy hang hív lentről: hol vagy már, Sanyi. A levéltár andalító csendjében talán nem én vagyok az első, aki tovább megy, pedig az igazgatói szoba a harmadikon van. Dr. Nagy Ferenc az illendőség határain belül nevet is rajtam egyet, aztán hivatalába invitál. A meghitt miliő itt is folytatódik. Leülünk, körülnézek. A két szép Pál Gyula-festmény egy kissé komor, az egyiken még egy fekete macska is átmegy az úton, vendéglátóm szeméből azonban optimizmus sugárzik. Mivel régebbről ismerem, tudom, ilyen az alaptermészete.

– Ízig-vérig ibrányi vagyok – kezdi, amikor élettörténetéről faggatom. – 1944-ben születtem, a háború vége felé. Apám katona volt. Már a Kárpátokban jártak visszavonulóban. Akkoriban egy hét szabadság járt minden ifjú apának, így ő még láthatott engem, mert hazajött. Mindenki könyörgött neki, ne menjen vissza. Ő azonban kötelességtudó ember volt. Visszament. Rozsnyóig jutott a csapattestével, ott érte a halál.

Beszélgetésünk ettől a ponttól kezdve majdnem olyan irányt vett, mintha nem is dr. Nagy Ferencről, hanem az édesapjáról akarna szólni ez az írás. A felcseperedő és eszmélő fiatalember minden alkalmat megragadott, hogy a hősi halott apa utolsó napjait felidézze, hamvait megtalálja.

– Talán éppen ezért lettem történész – mutat rá a pályakezdet mozgatórugóira. Aztán pedig balladai mélységű epizódokat idéz fel, amelyeket hallva azon se lehetne csodálkozni, ha ma íróként élne közöttünk. – Az ősi portáról egy marék földet vittem Várhosszúrétre, mert ott találtuk meg a sírt. Egy marék földet és a nagyanyám babos kendőjét, amivel akkor töröltem meg verejtékes homlokomat, amikor a régi házat bontottuk, és a nádfedeléről belepett a por. Odatemettem a sírhantba. Jó magyar emberek lakják azt a falut, ezért úgy döntöttünk édesanyámmal, hogy hagyjuk ott nyugodni édesapámat, ahol utolérte a halál.

Kalandos és fordulatos a sír felfedezésének a története. Ami utána következett, az már nem, de ugyancsak dr. Nagy Ferencre vall. Csak a végét idézem: ma már Ibrány testvérvárosa Várhosszúrét, és ezer szállal kötődik egymáshoz a két település. Visszatérve az életrajz elejére, további meglepetések érnek. A ma levéltár-igazgatója egykor a műszaki pályához vonzódott. Felvették Miskolcra a villamosipari technikumba, de kollégiumi férőhely híján mégis inkább Nyíregyházán kezdte a középiskolát. Drégely Zoltánné, Drézsi néni megszerettette vele a történelmet, negyedikben pedig már Margócsi Jocó bácsi kapacitálta az akkor, 1962-ben induló főiskolára. Egy kis kitérő keretében, mivel előfelvételis lett, még a villanyszereléshez is közel került segédmunkásként, de aztán következett a főiskola. A hely, ahol sok lány, kevés fiú tanult, ahol a még egyáltalán nem dr. Nagy Ferenc és egy hasonlóan kreatív elméjű barátja agyában még az is megfogant, hogy inkább megbuknak, de nem kéne még végezni. Mert jobb gitározni a zenekarban, Ki mit tud?-ra menni, és élni, élni… A vidám diákéletet.

– Fiam, ezért egy tehenet lehetne venni – adta kezébe nevelőapja a gitárt. – Rendes ember volt, ki nem ejteném a számon, hogy mostoha. Anyám tizenhat év múltán ment hozzá, amikor megbizonyosodtunk apám nyugvóhelyéről, egyedül maradt, hiszen én kollégista voltam – kanyarodik vissza még egyszer a kezdetekhez.

– Ibrányban kezdtem tanítani – fonja tovább a történet szálait. – Itt is ástam a földet, a gyerekekkel szántás után csatárláncban jártuk a határt, és az anyám házából lassan múzeum lett. Németh Péter megyei múzeumigazgató pedig miután hallotta, hogy van egy ilyen „földtúró” ember Ibrányban, meghívott helyettesének. Ehhez persze az is kellett, hogy elvégezzem az egyetemet, és Szabad Gyuri bácsinál megvédjem diplomámat Ibrány településtörténetéből.

Hozzáteszi, hogy a diploma fele a feleségéé, mert ő tanított helyette, amikor konzultációra járt.

– Jó páros voltunk Péterrel – folytatja –, a megyei művelődési központban már kevésbé volt örömteli a munka – emlékezik a következő stációra.

– Már ’87-et írtunk, és akkor hangzott el, hogy az ilyen intézmény „halálra ítélt, és posztsztálinista”. Egy infarktus, ami rossz emlék, és a kutató-felügyelői állás a levéltárban – a mentsvár. ’93-ban igazgatónak választottak, és innen készülök nyugdíjba az esztendő végén – térünk vissza a mába.

Munkássága alatt zajlott le a kárpótlás, három év alatt 10000 iratigényléssel, a levéltár költözése és mindaz, ami olyanná tette az intézményt, amiben különbözik a régitől, a múzeumi albérletbeni léttől.

Dr. Nagy Ferencet jövőre már várja a Tisza Ibrányban, a parton a hajója, családja. Két lánya, a folyó szeretetével megfertőzött vők, a vízparti házukban az unokák. Szabadulásra vágyik az eddig elnyomott homo faber. A maga által készített fűnyíró, rotációs kapa, betonkeverő… és a műszaki tárgyak saját gyűjteménye, mert hát a történész otthon is történész marad.

(Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 24. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2008.)

Szerző: napkeletadmin 2018. 01. 17.

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Bakosiné Márton Mária

Berencsi Béla

Gosztonyi Tibor

Kovács Ferenc

Ibrány képviselő-testülete

Bakosiné Márton Mária

Ferencz Mihályné

Trencsényi Imre

Varga János

Luciano Alberton

Csongrádi Zoltán

Ferencz Mihályné

Baranyi György

Kovács István

Fekete Dániel

Pusztai József

Gosztonyi Tibor

Csongrádi Zoltánné dr.

Hegedüs D. Géza

Fábiánné Puskás Amália

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!