Budapest

Horváth Kálmán vagyok. 1975. március 12-én születtem Tiszakóródon, anyám neve Bozsányi Irén. Kétesztendős korom óta állami gondozásban éltem. Az állomások Vásárosnamény (csecsemőotthon), Berkesz (nevelőotthon), Tiszadobon a gyermekvárosban szobafestő, majd Sátoraljaújhelyben porcelánfestő bizonyítványt szereztem, ez utóbbit kitűnő eredménnyel zártam. Már gyermekkorom óta rajzolok és festek. Rengeteg kiállításom volt már országszerte, de Stockholmban is van egy állandó kiállításom kb. nyolc éve. Sátoraljaújhelyi éveim alatt a versmondással is elkezdtem foglalkozni. Itt magyartanárom és az iskola igazgatója figyelt fel képességeimre és segítettek, hogy ne anyagi problémákon múljon, hogy részt tudok-e venni a versenyeken.

Az 1996-os X. Jubileumi Ki mit tud, ahol versmondó kategóriában döntős versmondó lettem, már a nyíregyházi Gyivi-ben talált, ahol felfigyeltek értékeimre és támogattak, hogy a versmondásra, a versenyekre koncentrálhassak. Ezúton is köszönet érte. A köszönet azonban ugyanennyire a Tiszavasváriban lévő Vasvári Pál Szakközépiskolát is megilleti, vezetőségével és tanári karával együtt, ahol ezidőtájt készültem az érettségire. Pódiumi sikereim közül az egyik legjelentősebbnek tartom a Győrött ezerkilencszázkilencvenháromban az Országos „Szép magyar beszéd” versenyen elnyert Kazinczy-érmet. 2002-ben ezt Szekszárdon ismét sikerült megkapnom. Ezúttal már nem mint középiskolás diák, hanem a főiskolások és egyetemisták közötti megmérettetés eredményeként. Ez azért is a legbecsesebb számomra, mert cigány fiatalként immár másodízben vehettem át egy olyan elismerést, mely magyarként is igen megtisztelő lenne.

Több színházi társulatnál színészkedtem. Itt természetesen meg kell említenem a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházat, mely kellemes, barátságos légkörrel fogadott engem a kezdő, zöldfülű újoncot, a Vágy villamosa című darab epizodistájaként Alan szerepében, ahol az a megtiszteltetés ért, hogy Kerekes Lacival játszhattam együtt, akit kitűnő színésznek tartottam. Emberi példája és barátsága sokat jelentett nekem. Sajnos, már nem lehet közöttünk.

Feleségemet, Mariannát, az intézetben ismertem meg. Igazi támaszra, segítőre leltem benne, ami a legfontosabb vágyam volt mindig eddigi életemben. Ő a zsámbéki katolikus főiskolán tanul óvodapedagógus szakon. Szorgalma ösztönöz engem is tanulmányaimban. Az is áldás számomra, hogy tehetséges festő, így ebben a szenvedélyemben is társam lehet. Volt már közös kiállításunk is, nagyon büszke vagyok rá. Még színházi darabban is lépett már fel velem egy alkalommal. Ő mindenben mellettem áll. Vele tökéletes, szép, boldog családom lehet. Mindketten istenhívők vagyunk, ami derűt, megnyugvást hoz életünkbe. Isten nélkül tudom, hogy senki és semmi lennék. Ő ad erőt, hitet, reményt az élet útvesztőjében eligazodni. Ebben való megbizonyosodásom életem alapköve. Innen indul ki minden jó belőlem.

Visszatérve a színházra, jelenleg a Reneszánsz Roma Műhely Alapítvány Cigány Színházi Társulatának egyik alapító tagjaként dolgozom ezerkilencszázkilencvenöt óta. Társulatunk célja: Roma-drámák, cigány témájú darabok bemutatása. Fő foglalkozásként a Duna Televízió bemondója vagyok. Diplomát  a székesfehérvári Kodolányi János Főiskolán szereztem. Jelenleg pedig a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának hallgatója vagyok. A Duna Televízió mellett alkalmanként az M1 roma magazinja műsorvezetőjeként is láthatnak a nézők, és ami még ennél is fontosabb, egykori, valamint jelenlegi sorstársaim az állami gondozottak és a gyakran lenézett, megvetett, gyenge képességűnek tartott cigány emberek, cigány fiatalok, akik előtt ott a jövő, ha elhiszik azt, hogy kitörhetnek.

A médiában gyakran a mi fajtánk (megjegyzem, gyakran az állami gondozottak is) mint haszontalan, tolvaj élősködő és alulművelt népség tűnik fel. Ezzel szemben az egész világ előtt lehetek ellenpélda ezekre a vádakra, mikor a műholdas közvetítés által, mint kreolarcú bemondó megjelenek a képernyőn a világ több táján egyszerre.

Bár etnikumom cigány, legalább ennyire magyarnak is vallom magam, mint bárki e tenyérnyi hazában, mely mondhatjuk Európa népességének olvasztó tégelye volt a történelem viharaiban.

Ezért aztán nem véletlen az sem, hogy az Aradi Tizenhárom között mennyi más nemzetiségű kiváló egyéniség küzdött a Petőfi (Petrovics) által is úgy óhajtott szabadságért. Ki merné mondani róluk, hogy nem magyarok, nem hősök, nem hazafiak. Amikor Gábor Áron rézágyúját dicsérjük dalolva, ki foglalkozik azzal, hogy cigány mesterember volt. Felesleges is lenne, hiszen az identitást nem csupán a gének, hanem a szellem, az értelem és az érzelmek is meghatározzák – vallotta magáról Horváth Kálmán.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 14. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2002.)