Ózd

Szeretlek városom, itt születtem, a gyermeked vagyok, / Büszkén hirdetem országnak, világnak, a fiad vagyok… Ez a kétsoros idézet Szeretlek városom című versemből ékes bizonyítéka, csodálatos hitvallása, gyönyörű példája annak a lokálpatriotizmusnak, amely életem eddigi ötvenhárom évét, annak minden hónapját, évét jellemezte. E gondolatok is bizonyítják, igazolják, ezernyi szállal kötődöm ahhoz a városhoz, mely sokáig volt hazánk kis ékszerdoboza, bálványa s mindene, majd trónját elégetve, gyárát lerombolva, szívét kiszakítva kapott halálos sebet. De a halálból feltámadás lett! Ózd város ismét él, remél és keresi az esélyt! A város történetéhez kísértetiesen hasonlít az én életem is. Kísértetiesen hasonlít, mert az én életemre is jellemző volt a születés, a gyermekkori haláltánc, a feltámadás, a talpraállás, az emberi alkotás, a siker, a győzelem.

Hogy is történt mindez? Elmesélem… Anyám – akit, míg e Földön élek, az „édes” jelzővel illetek – ötvenhárom évvel ezelőtt nehezen szült meg Ózdon. Már születésem pillanata is az élet és a halál vad tusája, háborúja volt az élet győzelmével. Gyermekkorom nem volt felhőtlen öröm, sok szenvedéssel tarkított ifjúkorom pedig egyenesen az élet „pokolcsárdája”, „haláltánca” volt. De a teremtő, akit én igaz Istenként vallok és imádok, minden fájdalom, kín, gyötrelem mellett több olyan különleges földi, emberi tulajdonsággal is megáldott, amit akkor még nem tudtam értékelni, bálványozni, ma már csak dicsőíteni tudok. Hit, lelki gazdagság, állhatatosság, kitartás, akaraterő, elkötelezettség, elhivatottság, olyan külső és belső vonások, emberi tulajdonságok, melyek azt a hétköznapi szót örökre kiiktatták életemből: „átlagférfi”. Minden gyötrelmet, betegséget, halálfélelmet legyőztem. Szenvedéseim borzalmas évei alatt volt időm felmérni képességeimet, lehetőségeimet, megbecsülni és hinni az emberi élet minden értelmében.

Talpra álltam, a szó fizikai és lelki jelentésében egyaránt. Győztem. Csupa nagybetűvel: GYŐZTEM! Ember lettem. Iskoláim elvégzése után diplomás lettem, „hihetetlen”, megvalósult gyermekkori álmom: pedagógus lettem. Miért lettem pedagógus? Azért, mert mindig is hittem, s amíg e pályán leszek, s amíg élek hinni is fogok az igaz, tiszta emberi becsületben, a hivatástudatban, a gyermekszeretetben. Egész életemre jellemző volt szüleim tisztelete és szeretete, a család- és gyermekcentrikusság.

Ez adott hitet és erőt céljaimnak, az egész életemnek. Hivatásomban végigjárva e pálya minden létrafokát, elértem pályám karrierjét, annak az általam csúcsnak tartott pontját, iskolaigazgató lettem. Harmadik igazgatói ciklusom élem szeretett iskolámban, az ózdi Táblai Általános Iskolában és Óvodában, mely intézmény 2000-től az Apáczai Csere János Általános Iskola és Óvoda néven írja további iskolatörténetét.

Minek köszönhettem mindezt? Annak az igaz ember- és gyermekszeretetemnek, amely nélkül életem egy sivár, rideg, kietlen pusztai tájhoz lett volna hasonló, és annak az élethitvallásomnak, amely úgy hangzik: „Aki a gyermeket, a felnövekvő nemzedéket szereti, az a hazáját is szereti, és akire e nemes tulajdonságok jellemzők, az él igaz, teljes emberi életet.” Eddigi pedagógus és iskolavezető pályafutásom alatt kapcsolatom mindenkivel őszinte, emberi, kölcsönösen ember- és tekintélytisztelő volt és ma is az. Boldog és megelégedett ember vagyok! Mert azt csinálom, amiért születtem, és amiért érdemes élnem!

Eddigi pedagógus pályafutásomra jellemző volt az oktató-nevelő munka szüntelen megújítása, szeretett iskolám városban, térségben történő elismertetése, az intézmény hagyományrendszerének kiépítése, pályázatok sokaságának megírása. Megbecsült ember vagyok! A sok kitüntetés mellett (Kiváló Munkáért miniszteri kitüntetés, Eötvös József-emlékplakett, Amatőr Költők és Írók Országos Szövetsége nívódíja) a sok-sok kedves emberi szó az, ami motiválja, doppingolja minden emberi tettem.

A költészet iránti vonzalom pedig a szép beszéd, a szép szavak, a líraiság, külső és belső tulajdonságaim egyesülését, a gyönyörű emberi élet büszkén vállalását jelentik, melyek boldogsággal töltenek el. 1996-ban megjelent Életversek című verseskötetem az előbbi gondolatok megkoronázása, trónra emelése! Verseimet, melyek ember- és életközeliek, olvasóim szeretik, elismerik. Nincs attól fennköltebb érzés, amikor azt hallom: Gál Zoltán Ózd város szülötte, iskolaigazgatója és költője. Nincs attól fennköltebb érzés, mikor munkámban, a pályámon tanítványaimnak, verseimben pedig olvasóimnak hirdethetem az emberi értékek, értékrendek, az igaz, tiszta emberi érzések, érzelmek győzelmét.

Bármikor ragad is el a halál e földi élettől, csak egy mondatot szeretnék örökül itt hagyni imádott gyermekeimnek, családomnak, szeretteimnek, ismerőseimnek, olvasóimnak és mindenkinek, akiknek nevemhez, életemhez valami kis köze is volt: „Nem éltem hiába!”