Debrecen

Ha valaki kitartóan és következetesen végzi kutatómunkáját, akkor biztos lehet abban, hogy annak gyümölcse előbb-utóbb mindenképpen beérik. Ezért bízhat abban dr. Pap Lajos – aki immár több mint fél évszázada tanít a Debreceni Egyetemen – hogy azok a fiatalok, akiket oktatott, már valóban tehetnek is valamit a kémiáért, az emberért, a környezetükért.

1929. július 26-án született Hajdúbagoson. Édesapja gazdálkodó parasztember, az akkori fogalmak szerint szegényparaszt volt, édesanyja pedig szülésznőként segített sokakat a világra. Húga, Irma, ugyancsak Debrecenben él, az egykori főkönyvelő ma már nyugdíjas.

Tízéves koráig élt szülőfalujában a családias, emberszerető közegben. Már gyerekként nagyon kedvelte a kémiát, tízéves korában egy kis laborja működött a padláson. Az elemi iskola után a derecskei polgári iskola, majd a Fazekas Mihály Gimnázium következett Debrecenben, ahol 1948-ban érettségizett. Ez évben felvették a KLTE kémia szakára, vegyésznek tanult, hamar kibontakoztatta kiváló képességeit. 1950-ben kinevezték demonstrátornak a Szervetlen és Analitikai Kémiai Tanszékre. Olyan kiváló egyéniség – dr. Almási Gyula adjunktus – mellé került, aki az analitika atyjának számított a debreceni egyetemen, akinek szakmaszeretete kollégáira is átragadt.

Az egyetem elvégzése után egy évet Mádon töltött, a Hegyalja Ásványbánya laboratóriumát irányította. Ez amolyan szakmai gyakorlatnak számító év volt, s ezután visszakerült Debrecenbe, ahol bár tanársegédi állás várta az egyetemen, ő mégis a Göcsnél horgonyzott le egy évtizedre, laborvezetőként dolgozott. Időközben (1958-ban) megírta egyetemi doktori értekezését is.

Ezerkilencszázhatvanháromban került a KLTE TTK Szervetlen és Analitikai Kémiai Tanszékére, amelyet akkoriban a nagyhírű tudós, dr. Szarvas Pál irányított. Megbízták a műszeres analitika feltételeinek kimunkálásával, megszervezésével, közben klasszikus és műszeres analitikát oktatott. 1975-ben a sikeres védés után a Magyar Tudományos Akadémia kémiai tudományok kandidátusa lett, ekkor nevezték ki docenssé is. 1989-ben írta meg akadémiai doktori értekezését, egy évre rá megkapta egyetemi tanári kinevezését.

Időközben hazánkban az egyetemek közül elsőként környezetvédelmi tárgyakat is oktatott, megszervezte és irányította a posztgraduális környezetvédelmi oktatást. Hallgatóik a kétéves képzés keretében környezetvédelmi szakvegyész képesítést szereztek. 1977-től a Magyar Tudományos Akadémia Minősítő Bizottságában közel két évtizeden keresztül dolgozott. 1989–90-ben, Mongóliában a Góbi-sivatagban és környékén érckutató expedíciót vezetett – wolframot és molibdént találtak –, a kutatások eredményéért megkapta az ottani minisztérium elismerő oklevelét.

Előadásai révén szinte az egész világot bejárta: megfordult többek között Ausztráliában, Japánban, Dél-Afrikában. Több mint száz közleménye jelent meg hazai és nemzetközi folyóiratokban, és több segédkönyvet is írt az egyetemi oktatáshoz. Tevékenységének fő területe a színképelemzés, az anyagok minőségi és mennyiségi összetételének meghatározása. Emellett ipari szabadalmakat is készített, aktívan közreműködött a várost ellátó ivóvízhálózat, a biológiai szennyvíztisztító és a hőszolgáltatási rendszer kialakításában. Környezetvédelmi szakértői engedélye van és a mérnöki kamara szakértői engedéllyel is rendelkezik több területen.

1996-ban nyugdíjba vonulásakor megkapta a Professzor Emeritus kitüntető címet. A kémia tudományok területén és Hajdú-Bihar megye érdekében kifejtett tevékenységéért 1999-ben Bocskai István-díjat kapott, 2002-ben pedig Arany Díszoklevéllel jutalmazták. Mindhárom egyetemi centrumban oktat, irányítása alatt eddig mintegy száz hallgató szerzett doktori diplomát.

Az utóbbi időben egyre több, az orvostudománnyal kapcsolatos feladatot végez.

„Első a szakmaszeretet és a kitartás, – mondja a korát meghazudtolóan fiatalos professzor – itt igazán érvényes a mondás, hogy soha ne add fel! Lehet, hogy az adott kísérlet kilencvenkilencszer nem sikerül, ám századszor bejöhet. Mindig nagyon szerettem a kémia orvosi vonatkozásait, most a csontritkulásos betegség gyógyítására szeretnék megoldást találni. A dolog felére már szabadalmat kaptunk, a feladat második részének kutatása most folyik.”

Pap Lajos professzor úr fia, Lajos, 47 éves, családjával Bécsben él és dolgozik, 19 éves lányuk orvostanhallgató. Szakmáját tekintve villamosmérnök, a Komputertechnikai Főiskolán oktat.

Bár ma már visszafogottabban hódol szenvedélyének a búvárkodásnak, korábban gyakran megfordult a Vörös-tengeren. Gyermekkora óta horgászik a környékbeli folyókon és tavakon, a kifogott halat ő maga szívesen el is készíti, leginkább sütve kedveli. Megnyugtatja és kikapcsolja a ház körüli kertészkedés is, különösen a délszaki növényeket szereti.

 (Hajdú-Bihari Almanach 3. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003.)