Debrecen

Eddigi életútjáról sok mindent lehet mondani, ám azt nem, hogy egyszerű, hétköznapi pályát járt be. Sokkal inkább illik rá „a kihívások embere” szólás.

Már gyermekkora sem volt mindennapos. „Hideg ételen nőtt fel a család – emlékezik vissza kissé humorosan–, hisz édesapám – mint vérbeli tűzoltó– ha tüzet látott, eloltotta. Ő egyébként Kuvaitot is megjárta, az Öböl-háború után személyesen is részt vett az öbölbeli kőolajkút-tüzek eloltásában. Édesanyám, afféle „ellenpólusként”, a Zeneművészeti Főiskola tanügyi titkára volt.”

1959. május 23-án született Szegeden egy tősgyökeres szegedi család első gyermekeként. Húga, Andrea ma is a Tisza-parti városban él, egy cég vámügyintézőjeként dolgozik.

Általános iskolás korában még állatorvosnak készült, már ekkor is a matematika és a kémia volt a kedvence. További életútja a gimnáziumban dőlt el, ahol osztályfőnöke tanácsára választotta a gyógyszerészi pályát. Már ekkor is szívesen sportolt, de igazából nem az eredmény, hanem a mozgás volt a fontos számára. A Szent-Györgyi Albert Tudományegyetem Gyógyszerésztudományi Karán végig jól tanult, kiemelkedett a nagy átlagból. Egyetemi éveibe „némi bohémság” is belefért: a tanulás mellett a klubélet eseményei, olykor házibulik színesítették életét.

Frissen átvett diplomájával gyógyszerészként kezdett Lajosmizsén, ám a pályakezdés viszonylag rövidre sikeredett, hisz félév múltán már László Ferenc professzor mellett találta magát. Itt a korábban nem is hallott endokrinológiával kezdett foglalkozni, mindenekelőtt a peptid-hormonok kerültek előtérbe. Háromévi kemény munka után úgy 1985 táján jöttek az első tudományos eredmények. Olyan nagyságokkal működhetett együtt, mint Telegdy Gyula és Kovács L. Gábor akadémikusok.

A jól működő alkotóműhelyben komoly gondot okozott László professzor leváltása 1986-ban, ám utódaival, Szarvas és Julecz professzor urakkal sikerült nagyszerű emberi és szakmai kapcsolatokat kialakítania.

Szerencsés embernek érezhette magát, olyannak, akit senki nem gátolt az előrejutásban. Ám 1999-ben olyan lehetőséget kapott Debrecenben (felkínálták számára a biofarmácia tanszéket), amelyet meg kellett fontolnia. Miután mindent mérlegre tett, igent mondott a felkérésre.

2000. január 1-jétől dolgozik a „cívisvárosban”, ahol Mezei Géza professzor úr váratlan halála után egy tettre kész, fiatal, ám tapasztalatlan gárdát örökölt. A problémák megoldásához Tósaky professzor úrral „véd- és dacszövetséget” alakítottak, és megkezdte működését a gyógyszer-technológiai tanszéken, amely elengedhetetlenül fontos szerepet játszik a gyógyszerészhallgatók képzésében.

Bár korábban számtalan komoly szakmai tevékenységet folytatott, ma ideje nagy részét a gyógyszer-technológia tanszék munkájának szervezése, irányítása jelenti, ami a korábbiakhoz képest teljesen más világ. Alapvető feladatának a hazai szinten elfogadott és a nemzetközi szintet elérő kutatás folytatását tekinti.

1987-ben egyetemi kisdoktori címet szerzett, négy évvel később pedig szakgyógyszerészi szakvizsgát tett. 1991-ben Cserháti-emlékérmet kapott, amellyel a fiatal kutatókat ismerik el.

1997-ben Phd tudományos fokozatot szerzett, 2003-ban pedig következett a habilitáció. Az elkövetkezendő évek legfontosabb feladatának a tudományok doktora cím megszerzését tekinti. Több mint félszáz szakmai cikk szerzője vagy társszerzője, amelyek döntő többsége angol nyelven jelent meg. Társszerzője a Vízi E. Szilveszter szerkesztette „Humán Pharmakoterápia” című szakkönyvnek. Egyébként 2004. július 1-jétől dékánhelyettesként is tevékenykedik.

Dr. Vecsernyés Miklós úgy gondolja:– A siker feltételei: a kitartás, a rendszeresség és a szorgalom, valamint a megfelelő tájékozottság. Nem mellőzhető az óriási szerencse sem, amelyben nekem is részem volt, hisz számtalan „kellemetlen szituációba” cseppentem, amelyekből sikerült eredményesen kikeverednem. Szakmailag olyan kutatásokat szeretnénk folytatni, amelyekkel nem vagyunk konkurensei más nagy hagyományokkal rendelkező egyetemnek, hisz velük elsősorban kollaborálni szeretnénk.

Lengyel származású, német állampolgárságú festőművész feleségének már több kiállítása volt.

Kedvenc időtöltése a baráti társasággal folytatott horgászások, itt még az is bocsánatos bűn, ha „csak a bot végét fogják” – hal helyett. Imádja a futballt, máig műveli is amatőr szinten (valamikor kapus volt), egyetlen gondja, hogy a test egyre kevésbé képes követni azt, amit a fej szeretne.

Nagyon szerencsésnek érzi magát eddigi életútját illetően, hisz adódó lehetőségeit maximálisan sikerült kihasználnia. Tanszékvezetőként szeretné elérni, hogy munkatársai legalább olyan jól érezzék magukat szakmájukban, mint ő érezte magát eddigi pályafutása során.

 (Hajdú-Bihari Almanach 4. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2004.)