Hajdúhadház–Debrecen

Minden alkalmazott, gyakorlati tudománynak vannak és ma is léteznek olyan művelői, akik egész életükben „csak” egy dolgot és egy helyen műveltek. A Hajdúhadházán öt évtizeden át csupán a hivatásának élő pedagógus, Földesi Gyuláné, született Szabó Ilona ezek közé tartozik. Túl egy szívinfarktuson a szeme sem rebben, amikor az életútjáról kérdezzük. Mint azt mindig is tette, példát mutatóan válaszol kérdéseinkre. Nyílt, őszinte tekintetéből, barátságos arcáról s kedves hangjából nem nehéz ráismerni egy született pedagógusra. Talán ezért, talán másért, ma már kideríteni lehetetlen. De az biztos, hogy a keze alatt felnőtté vált sok ezernyi fiú- és leánygyerek az életben megtalálta a helyét. S minden bizonnyal az őket követő nemzedék sem lesz rosszabb tőlük.

A Hajdúhadházán 1927. augusztus tizennyolcadikán született gyermek keresztneve mi más is lehetett volna az akkori időkben, mint Ilona. Szülei, Kálmán Eszter és Szabó József gazdálkodók voltak. Ilona mindkét, már elhunyt testvére értelmiségi pályán dolgozott. Margit tanítónőként, József agronómusként. Szabó Ilona az „egész életre szóló szellemiséget” adó nagyváradi tanítóképzőben kezdett, majd tanulmányait Debrecenben, a Dócziban, a Református Tanítóképzőben fejezte be. Az 1946 szeptemberében kézhez kapott oklevelével kezdett tanítani szülőhelyén, Hajdúhadházon. A pályakezdés neki sem volt könnyű, de ő szívesen járt ki a tanyasi iskolába, Hajdúvidre, ahol az alsósokkal foglalkozhatott. A tanítói hivatásra, illetve az ebből eredő életformává váló s az egész életre szóló tevékenységről így szól: „Csak olyan menjen erre a pályára, aki nagyon szereti a gyerekeket.”Ajánlásként mondja el Gárdonyi Géza, „Kezdő tanító” című versének néhány sorát. Megszívlelendő gondolatok azok…

Szakmai tanácsként üzeni az utódoknak azt, hogy észre kell venni az elején, hogy mi a gond a gyerek lelkében. Mert nem szabad elmenni semmi mellett sem, ami később komolyabbá válhat. Beszélgetni, beszélgetni s beszélgetni kell a kinyíló kis lélekkel. Mert csak úgy fogadja „anyjává” azt, aki őt a tudás erdejébe vezeti. Tanított és tanult is Szabó Ilona, aki a hatvanas évek elején Egerben szerzett testnevelés–történelem szakon tanári oklevelet.

Másfél évtizeddel a háta mögött vágott bele a tornavizsgák népszerűsítésébe. A siker nem is maradt el: a rendezvényen a falu apraja-nagyja ott volt, s a versenyekről hazahozott érmek csak tovább növelték a tettvágyat a gyerekekben. A népitánc-tanfolyamok és -foglakozások lekötötték az energiáikat, a figyelmüket. Örömmel emlékezik vissza nagyváradi éveire, amikor még a Szent László téren Kodály Zoltán vezényelt nekik. Azokat az élményeket – mint ahogy a Szózatot sem – elfelejteni nem lehet, mondja. A népdalok szeretete a változó politikai körülmények ellenére is örökre megmaradt benne. Egy volt számára fontos egész életén át: mi jó a gyereknek? S ami jó neki, azt kell adni. „Mindent a gyerekért.” Ezekkel a szavakkal zárja ezt a gondolatsort a tanárnő.

Visszatekintésként arról kérdezzük szerinte mi a különbség a mai tanítói munka és az öt évtizeddel ezelőtti között? Válaszában sokatmondóan említi meg, hogy egykoron saját kérésére kapott roma gyerekeket, akik később őszinte hálával köszönték meg azt, amit értük tett. „Sokszor sírtam is.” árulja el magát. „Jó volt látni, hogy nem hiábavaló a velük való foglalkozás”, mondja Cila néni, akire így emlékeznek kicsik és nagyok, öregebbek és fiatalok Hajdúhadházán és környékén. Saját családja iránti érdeklődésünkre büszkén szól Ernő fiáról, aki gyógyszerész Debrecenben, és igazgatja két gyermeke, Nóra és Csaba életútját. A másik fiú, Balázs ötvenéves, sebész. Debrecenben a Klinikán dolgozik, s szintén két utód, Balázs és Judit boldogulását igyekszik könnyíteni. Cila néni Balázs fiánál meg kell állnunk egy pillanatra!

Az édesanya kérésére leírjuk, hogy fia születését követően halt meg az első férje, Alberth György. S akinek a nevét ma Cila néni viseli – Földesi Gyula – megérdemli a Sorstól, hogy e könyvben szerepeljen. Mert amilyen szeretettel ő nevelte a két fiút, az példájául szolgálhat az utódoknak. „A sajátjaiként foglakozott velük, gondozta őket” – mondja halkan a tanárnő. Az eseményekben – sikerekben és kudarcokban – egyaránt gazdag életpálya elismeréséül megkapott minden olyant, amit a pedagóguspályán a „jobbak” kapni szoktak. Számára mégis a legkedvesebb, a legtöbb örömet adó az a díszpolgári cím, amit egykori tanítványaitól, valamint Hajdúhadház városától kapott. Boldogságát az évente megrendezett osztálytalálkozók teszik teljesebbé.

„Az egész pályám gyönyörű volt. Emberi lelkeket formálhattam. Taníthattam és tanítottam. A tanterem ajtajának bezárása után csak a gyerekek és én voltam. Jó látni, hogy nem hiába tettem azt, amit tettem. Jóravaló, rendes emberek lettek mindannyian. Nekik örülni, és tudni, hogy jók, ez a legszebb…”

 (Hajdú-Bihari Almanach 6. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2007.)