Nyíregyháza

A gyermekvédelemben eltöltött másfél évtized alatt Bodnár Imre, a Gyermekvédelmi Intézet nyugalmazott igazgatóhelyettese hátteret és otthont nyújtott a kitaszított, magára maradt fiataloknak. Érdekes, hogy a nevelőnők – dolgozzanak bármilyen munkakörben – inkább az anyaszerepet testesítik meg. A férfi vezető pedig automatikusan valamifajta apamintát közvetít nekik.

Bodnár Imre 1931. július 13-án, Ibrányban született. Édesanyja, lánykori nevén Plaszkony Erzsébet, hat gyermeknek adott életet. Érthető, hogy neki a nagycsalád felnevelése, összetartása volt a legfontosabb feladat. Édesapja, Bodnár Antal, a mezőgazdasággal foglalkozott. Imre született legkésőbb, akkor az édesanyja már betöltötte a negyvenegyedik évét.

 A felesége, lánykori nevén Barkóczi Erzsébet, tanítónő. Az Arany János Gimnázium és Általános Iskolában tanított, ma már nyugdíjas éveit tölti. Két gyermekük született: Ottó banktisztviselő Budapesten, Tünde Nyíregyházán a Vécsey Károly Általános Iskolában tanít.

Az egri pedagógiai főiskolán szerzett oklevelet 1953-ban, majd a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen pedagógia-történelem szakon végzett 1969-ben.

Pedagógusnak készült, először a tiszaberceli iskolában állt a katedrára. Egy másik Tisza-parti falu, Tiszanagyfalu másfél évtizedes állomást jelentett az életében. Az iskola igazgatói posztját töltötte be 1962 és ’76 között. 1976-ban költözött be a megyeszékhelyre, és már abban az évben a gyermekvédelmi intézet igazgatóhelyettese lett. Az élet úgy hozta, hogy egy évig teljesen egyedül kellett az intézetet irányítania, tehát a vezetői feladatokat is ő látta el.

A nevelőszülői felügyelet és a pártfogó-felügyelők tartoztak közvetlenül hozzá. Nagy önállóságot kapott az intézet akkori igazgatójától. Bodnár Imre örült ennek a lehetőségnek, hisz igazgatóhelyettesként csak úgy tudta maradéktalanul ellátni a feladatait, ha élvezte a háttérből a támogatást, a biztatást és a feltétel nélküli bizalmat.

– Azért a napi gyakorlattal is foglalkoznom kellett – magyarázza Bodnár Imre. Például naprakészen tudni akartam, a nevelőszülők megkapták-e a pénzt, rendben mennek-e a továbbképzések. Azt már akkor is tudtuk, hogy nem elég az állam által adott támogatásra számítani, hanem a szakszerűség növelését nekünk magunknak helyben kellett megoldani. Megyei intézmény voltunk mindig is, az akkori megyei tanács művelődési osztályához tartoztunk.

A hetvenes, nyolcvanas években még nem szociálpolitikai kérdésként kezelték a gyermekvédelmet, hanem elsősorban nevelési ügynek számított a téma. Előfordult, hogy az intézetbe behozott gyerekek különböző okok miatt hónapokig itt tartózkodtak. Ők rendszerint az ország több intézetét is megjárták, volt olyan harmadikos korú, aki még nem tudott sem írni, sem olvasni. Bodnár Imre olyan polihisztor pedagógusokat kutatott fel, akik nem sajnálták az időt és a fáradságot, és tanították szinte mindenre ezeket a gyerekeket.

Közben a gyermekvédelemben országos koncepciók születtek, megfogalmaztak szép irányelveket. Ezekre a központi értekezletekre rendszeresen Bodnár Imre járt, és képviselte az intézetet a hazai gyermekvédelmi szakemberek előtt. Számos törekvést – amit itt nálunk is jónak tartottak – alkalmaztak a lehetőségekhez mérten. Tizenöt év nagy idő, tele szép és kevésbé kellemes emlékkel. Bodnár úr még ma is szinte percre idézi annak a sátoraljaújhelyi útnak a történéseit, amikor az egyik gyerekért személyesen ment el. Hiába hallgatta végig kollegiális szolidaritással az újhelyi kartársakat, valamifajta ellenségességet érzett rajtuk a gyerekkel szemben. Természetesen elhozta, beültette a kocsiba és út közben mindenről szó esett. A tokaji hegyet, a szőlőskertet ugyanúgy megnézték, mintha épp kirándulni indultak volna. Bodnár Imre ugyanúgy kezelte a gyereket, mintha egy barátjával indult volna kirándulni. Csak utólag vallotta be a srác, hogy eleinte állandóan azt leste, hogy lehetne megszökni, ha kinyílik az autó ajtaja. Pedig semmi pedagógiai célzatú beszéd nem hangzott el, mégis, a fiú békésen utazott Nyíregyházáig. Jól mutatja ez az eset is, hogy nem a „lelki fröccs” számít, hanem ha emberszámba vesznek valakit. Legyen az akár egy eddig kalamajkába keveredett diák… Nyíregyházán az élelmiszeripari szakmunkásképzőben Ádám Jóska, az akkori igazgató apaként bánt a fiúval, és később sem kellett ügyet csinálni körülötte.

– Én örömmel végeztem itt mindig a munkámat – tekint vissza a nyugalmazott igazgatóhelyettes. Bár nagyon nehéz szakterület a gyermekvédelem, rengeteg problémát ad az itt dolgozóknak, soha nem felejthető örömmel és elégedettséggel ajándékozza meg az elhivatottakat.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 9. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2000.)