Miskolc

Boczkó Béla, a karosszériajavítással és autófényezéssel foglalkozó Sprint Autójavító tulajdonosa autószerelő szakmunkásként kezdte. Dolgozott is, tanult is, „mezei” szerelőből csoportvezető, szervizvezető, majd cégtulajdonos lett. Jelenleg 21 embert foglalkoztat Miskolcon, a Pesti út 70. szám alatt működő cégénél. Hivatásáról, cégéről, családjáról és terveiről beszélgettünk.

– 1952. szeptember 23-án születtem Tiszatarjánban. Szüleim Miskolcon laktak, így a borsodi megyeszékhelyen, a Kilián városrészben nőttem fel. Apám a Digépben dolgozott esztergályosként, anyám háztartásbeli volt. 1967-ben jelentkeztem az akkori 101-es Sz. Ipari Szakmunkásképző Intézetbe autószerelőnek. Fel is vettek, ott szereztem meg a szakmámat 1970-ben.

– Ha szülei miskolciak voltak, hogy született mégis Tiszatarjánban?

– Mert a szüleim onnan származtak, csak röviddel születésem előtt jöttek Miskolcra lakni. Amikor anyám terhes volt velem, apám éppen katonáskodott. Így anyám inkább hazament a szüleihez, hogy ott szüljön.

– Tehát Miskolcon nőtt fel, s autószerelőnek jelentkezett. Miért pont annak?

– Gyermekkorom óta vonzottak a kocsik, más szakmára sohasem gondoltam.

– Hogyan néz ki egy ilyen vonzalom?

– Mindig csodáltam az autók szépségét, magát a technikát, ráadásul nagyon szerettem a dolgokat szétszerelni, összerakni. Azt hiszem, ez az oka hogy az autószerelésnél kötöttem ki.

– Szóval ’70-ben felszabadult. Egyből szaladt kedvenc autóihoz?

– Részben. Valóban elhelyezkedtem a miskolci 16. Számú Autójavító hejőcsabai üzemegységében, de a tanulást sem hagytam abba. Beiratkoztam a Kilián Gimnázium autóközlekedési technikumába, itt érettségiztem, s szereztem meg technikusi képesítésemet 1973-ban.

– Nem túl egyszerű összeegyeztetni a tanulást a munkával. Főnökei meg voltak elégedve önnel?

– Nem volt különösebb problémám: délelőttös műszakban dolgoztam, délután jártam suliba. A 16-osnál egyébként összesen 20 évet húztam le. Először „mezei” szerelőként, később csoportvezetőként dolgoztam.

– Vagyis ’90-ben nemcsak a rendszer változott, hanem a munkahelye is…

– A Bükkvidéki Autójavító Zsolcai kapui szervizének lettem a szervizvezetője. Mindez 1993-ig tartott. Akkor lettem vállalkozó, s vettem bérbe telephelyet.

– Azaz nemcsak azért vált meg a munkakönyvétől, mert azt megszüntették. Ha jól emlékszem, akkoriban kezdték megtanulni az emberek, mit is jelent az a szó: kényszervállalkozó…

– Szó sincs kényszervállalkozásról. Amikor 1990-ben odakerültem, a cég veszteségesen működött. Két év alatt nyereségessé tettem. Ezért ajánlották fel később, hogy vegyem bérbe az üzletet.

– Szóval a maga ura lett. De mivel is foglalkoztak a Bükkvidékinél?

– Karosszériajavítással és autófényezéssel. Akkoriban elég sokan voltunk, mert a cégnél ’94-ig árufuvarozási részleg is működött: saját autóink hordták például az élelmiszerboltokba az árukat.

– Meddig működtek a Zsolcai kapuban?

– 1996-ig. Aztán saját telephelyre költöztünk, a Pesti út 70. szám alá. Azóta is itt dolgozunk.

– Jelenleg hány embert foglalkoztat?

– Huszonegyet.

– Ennyire sok a munka?

– Nem panaszkodom. Aki 34 évet húz le a szakmában, elég nagy ismeretségre tehet szert. Abban azért szerencsém volt, hogy a 16-os autójavítóban dolgozhattam 20 évig. Ide hordták ugyanis akkoriban a garanciális autókat, azaz elég nagy volt a forgalmunk.

– Gondolom, ha rossz munkát végzett volna, az ismertség csak a kárára lenne. További szakmai tervei?

– Szeretném a céget folyamatosan bővíteni, korszerűsíteni.

– Vagyis nem unta meg az autóit. Sohasem gondolt arra, hogy mást csináljon?

– Nem. Ebből a szakmából szeretnék nyugdíjba menni.

– Ez dicséretes elhivatottság. A család?

– 1975-ben nősültem meg először. Abból a házasságomból van egy huszonöt éves fiam, s egy két és fél éves unokám. 1989-ben váltam el s nősültem meg újra. Három év múlva született még egy fiam.

– Akkor lesz utánpótlás…

– A nagyobbik fiam már most együtt dolgozik velem a műhelyben, ő is a autószerelő. A kisebbik is intenzíven érdeklődik az autók iránt, folyton szerelgetne. Nagyon úgy néz ki tehát, hogy ő is megfertőződött, és semmi sem menti meg attól, hogy ha felnő, beszálljon a vállalkozásba.

– Hobbi? Mármint az autószerelésen kívül.

– Nagyon szeretek utazni, ha tehetem, évente kétszer, háromszor elmegyek külföldre. Nyáron is, télen is.

– Télen síel?

– Nem, inkább a melegebb tájakat szeretem.

– Hová jutott a legmesszebb?

– Bali szigetére. Ez az indonéz szigetvilágban található, így nem véletlen hogy 36 órát kellett repülnünk ahhoz, hogy megérkezzünk. De megérte, csodálatos volt a nyaralás.

 (Borsod-Abaúj-Zempléni Almanach 2. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2001.)